1992 tavaszán - Húsvét táján - váratlan, döbbenetes jelenség következett be az életemben. Isten beszélgetni kezdett veletek. Rajtam keresztül.
Hadd magyarázzam meg.
Abban az időszakban emberileg, szakmailag, érzelmileg is mélyponton voltam, és minden szinten elhibázottnak éreztem az életem. Mivel évek óta szokásom volt el nem küldött levelek formájában rögzíteni a gondolatai&172;mat, nyomban felkaptam a jegyzetfüzetemet és papírra vetettem áradó érzelmeimet.
Ezúttal, nem úgy, mint másokhoz írt leveleimben, az áldozat szerepé&172;ben tetszelegtem, azt hittem, egyenesen a Forráshoz kell fordulnom, akitő1 minden ered, és akihez minden eljut. Elhatároztam, hogy levelet írok Istennek.
Rosszhiszemű, indulatoktól fortyogó levél került ki a kezem alól, tele zavarral, keserűséggel és szemrehányásokkal. És egy halom dühös kérdéssel.
Miért nem jön egyenesbe az életem? Mire volna szükség ahhoz, hogy egyenesbe jöjjön? Miért nem lelek boldogságra a kapcsolataimban ? Mindörökre arra ítéltettem, hogy elfolyjon a pénz a kezem közül? Végezetül- és a legnyomatékosabban -, ugyan miféle vétséggel szolgáltam rá, hogy örökös küszködés legyen az életem?
Meglepetésemre, alighogy odafirkantottam utolsó keserű kérdésemet is, és már-már félrehajítottam a tollat, a kezem megállt a papír fölött, mintha láthatatlan erő tartaná ott. És váratlanul megmozdult a toll, nem azért, mert megmozdítottam, ellenkező1eg, valósággal magával ragadta a kezemet. Halvány fogalmam sem volt róla, mit kezdek írni, de lassanként kirajzolódott egy elképzelés, így elhatároztam, hogy hagyom magam so&172;dortatni. És ekkor...

Valóban választ kívánsz a kérdéseidre, vagy csak a haragodat akartad kitölteni?

Hunyorogtam... aztán az elmémben megjelent a válasz. Azt is leírtam.
Mindkettőt. Hát persze, ki kellett adnom a mérgemet, de ha van válasz ezekre a kérdésekre, akkor olyan biztos, mint a pokol, hogy hallani akarom!

"Biztos, mint a pokol"... Nem volna inkább kedvedre való az a változat, hogy "biztos, mint a menny'?

És már írtam is: Ezt hogy értsem?

Mielőtt tudatára ébredtem volna, megkezdtük a beszélgetést... és valójában nem írtam, hanem engedelmesen róttam a sorokat a tollbamondás nyomán.
Három éven keresztül folyt ez a tollbamondás, és folyik ma is, bár akkoriban elképzelni sem tudtam, hová vezet. A válasz nem érkezett meg addig, amíg le nem jegyeztem a soron következő kérdést, és félre nem tet&172;tem a saját személyes gondolataimat. Gyakran gyorsabban érkeztek a válaszok, mint ahogyan le tudtam volna írni őket, és végül én alakítottam ki a for&172;májukat, ügyelve rá, hogy megőrizzem a gondolatok lényegét. Ha időnként összezavarodtam, vagy az az érzésem támadt, hogy nem a megfelelő helyrő1 érkeznek a szavak, letettem a tollat, és egészen addig tartóztattam magam a párbeszédtől, míg nem éreztem újra az "ihletet" - bocsánat, de ez az egyetlen ideillő szó -, hogy visszatérjek a jegyzetfüzethez, és újra nekilássak a lejegyzésnek.
Ez a párbeszéd most is tart, hogy e sorokat írom, és a java megtalálható az itt következő oldalakon; noha eleinte magam is kételkedtem az élmény valódiságában, aztán elfogadtam a személyes jelentőségét, majd rádöbbentem, hogy többet jelent egy nekem szóló közlésnél. Mindazokhoz szól, akik hozzáfognak ehhez a könyvhöz. Mert az én kérdéseim a te kérdéseid.
Szeretném, hogy okulj e párbeszédbő1, amilyen gyorsan csak lehet; mivel valójában nem az én történetem a fontos, hanem a tiéd. Rád talált az életed története. Személyes élményeidben és tapasztalataidban mutatkozik meg a jelentősége. Különben nem tartanád a kezedben e pillanatban.
És most kezdjük a beszélgetést azzal a kérdéssel, mely már régóta foglalkoztat: hogyan beszélget Isten, és kivel? Íme a kapott válasz:

Én mindenkivel beszélgetek. Egyfolytában. Nem is az a kérdés, hogy én kivel beszélgetek, hanem, hogy ki hall meg?

Felébredt a kíváncsiságom, és megkértem Istent, fejtse ki részletesebben. És így szólt Isten:

Először is, hadd helyettesítsem a beszélgetés szót a közlés szóval. Ez sokkal pontosabb, sokkal teljesebb és kifejezőbb az előzőnél. Ha beszélgetni próbálunk egymással - Én veled és te Velem, akkor megköt a szavak hihetetlen korlátozottsága. Úgyhogy Én nem csak sza&172;vak útján közlök. Ami azt illeti, meglehetősen ritkán szánom el magam erre a lépésre. Közléseim leggyakrabban az érzelmeken keresztül jelentkeznek.
Az érzelmek jelentik a lélek nyelvét.
Ha tudni akarod, valójában mit jelent számodra valami, figyeld meg, milyen érzéseket kelt benned.
Az érzelmeket olykor nagyon nehéz felfedezni - és gyakran még nehezebb tudomásul venni. Ám éppen a legrejtettebb, legmélyebb érzelmeidben rejlik a legmagasztosabb igazságod.
EI kell jutni ezekhez az érzelmekhez. Meg fogom mutatni, miként.
Újra. Ha te is akarod.

Persze, hogy akarom, feleltem Istennek, de most inkább azt szeretném, ha választ kapnék az első kérdésemre. És így szólt Isten:

Közlök a gondolatok útján is. A gondolatok és az érzelmek nem azonosak, jóllehet jelentkezhetnek egyazon időben. Ilyenkor többnyire elképzeléseket és képeket alkalmazok. Ezért, a közlés eszközeként a gondolatok hatásosabbak a puszta szavaknál.
Az érzelmek és a gondolatok mellett a tapasztalatokat, a személyes tapasztalatot és élményt is nagyszerű közlési csatornának tekintem.
Végezetül, mikor az érzelmek, gondolatok és tapasztalatok egyaránt elégtelennek bizonyulnak, akkor folyamodom a szavakhoz. A szavak jelentik a legkevésbé hatékony közlési módot. Könnyen félremagyaráz&172;hatók, és szinte mindig félreértik őket.
Hogy miért? A szavak lényegéből fakadóan. Hiszen csupán hangképzésről van szó: zajok, melyek helyettesítik az érzelmeket, gondolatokat és tapasztalatokat. Jelképek. Jelek. Jelzések. Nem valódiak. Nincs tényleges valóságuk a zajon kívül.
A szavak segíthetnek abban, hogy megérts valamit. A tapasztalatok teszik lehetővé a megismerést. Akadnak azonban dolgok, melyeket nem tapasztalhatsz meg. Megajándékoztalak hát a megismerés más eszközeivel is. Ezeket nevezzük érzelmeknek. És ilyenek a gondolatok is.
És ebben az a legcsúfondárosabb, hogy oly rettentő nagy súlyt helye&172;zel lsten szavára, és oly keveset a megtapasztalására.
Valójában oly csekély értéket tulajdonítasz a megtapasztalásnak, hogy ha a tapasztalatod Istenről eltér attól, amit hallottál róla, akkor gondolkodás nélkül elveted a tapasztalatot és magadévá teszed a szavakat, noha éppen a másik utat kellene választanod.
Tapasztalataid és érzelmeid valamely dologról azt képviselik, amit ténylegesen és ösztönösen tudsz arról a dologról. A szavak csupán igyekeznek jelképezni, amit tudsz, és általában csak megzavarják a tudásodat.
Ezek tehát közléseim eszközei, ám nem a módszerei, mert nem min&172;den érzelem, nem minden gondolat, nem minden tapasztalat és nem minden szó tőlem való.
Szavak sokaságát mondják ki az Én nevemben. Számtalan gondolatot és érzelmet különféle okok váltanak ki, nem közvetlenül Én terem&172;tem őket; és számos tapasztalat következik belőlük.
A kihívás mindezek elkülönítése. Ebben rejlik a nehézség: miként lehet megkülönböztetni lsten üzeneteit más források adataitól. A megkülönböztetést mérhetetlenül megkönnyíti a következő alapszabály alkalmazása:
Mindig az Enyém a Legmagasztosabb Gondolatod, a Legvilágosabb Szavad, a Legnagyszerűbb Érzésed. Ami ennél kevesebb, az más forrásból fakad.
Most már a kezdő tanítványnak sem okozhat nehézséget a feladat: csak azonosítania kell a Legmagasztosabbat, a Legvilágosabbat és a Legnagyszerűbbet.
Ám adok még néhány irányelvet:
A Legmagasztosabb Gondolat mindig örömöt tartalmaz. A Legvilágosabb Szavak mindig igazságot tartalmaznak. A Legnagyszerűbb Érzés pedig az, amit ti szeretetnek neveztek.
Öröm, igazság, szeretet.
Ezek hárman felcserélhetők, és az egyik mindig a másikhoz vezet.
Nem számít, milyen sorrendben következnek.
Ezen irányelv birtokában megállapíthatod, melyik üzenet az Enyém és melyik származik más forrásból, a kérdés már csak az, vajon meghallgattatik-e az üzenetem.
Üzeneteim többségére bizony nem figyeltek. Némelyikre azért nem, mert túlontúl jónak látszik ahhoz, hogy igaz lehessen. Másokra azért nem, mert úgy vélitek, nehéz volna követni őket. Sokat félreértetek. A többségük pedig nem jut el hozzátok.
A megtapasztalás az Én leghatalmasabb hírnököm, és mégsem vesztek tudomást róla. Különösen erről nem vesztek tudomást.
Nem lenne a jelenlegi állapotában a világotok, ha egyszerűen csak figyelnétek a tapasztalatotokra. A figyelmetlenségetek eredményeképpen újra és újra meg kell tapasztalnotok ugyanazt az élményt. Mert az Én célomat nem lehet meghiúsítani, az Én akaratomat nem lehet figyel&172;men kívül hagyni. Megkapjátok az üzenetet. Előbb vagy utóbb.
Ám nem fogom rátok kényszeríteni. Nem korlátozlak soha semmiben. Szabad akaratot adtam nektek - hatalmat, hogy a döntésetek alapján cselekedjetek -, és ezt soha nem fogom elvenni.
Küldöm tehát továbbra is ugyanazokat az üzeneteket, újra meg újra, évezredeken át, a mindenség bármely zugába, ahol lakoztok. Vég nélkül küldöm az üzeneteimet, amíg el nem jutnak hozzátok, meg nem őrzitek, és nem tekintitek a sajátotoknak őket.
Évmilliókon át pillanatonként százféle alakban jelennek meg az üzeneteim; nem tévesztheted el őket, ha igazán figyelsz. Nem hagyhatod figyelmen kívül, ha egyszer igazán meghallottad. Így válik komollyá a kapcsolatunk. Merthogy a múltban csupán beszéltél Velem, fohászkodtál Hozzám, közbenjártál Nálam, esdekeltél Nekem. Mostantól azonban válaszolok, ahogy most is teszem.

Honnan tudjam, hogy ez a közlés Istentől való? Honnan tudjam, hogy nem a saját képzelgésem?

És mi lenne a különbség? Nem látod, hogy ugyanolyan könnyedén veszem igénybe a képzeletedet, mint bármi mást? Bármely pillanatban hozzájuttatlak a megfelelő gondolatokhoz, szavakhoz és érzésekhez, a célnak legmegfelelőbb eszközökkel.
Bizony tudni fogod, hogy Tőlem valók ezek a szavak, mert a saját erődből sohasem szóltál ilyen világosan. Ha valaha is ilyen határozottan és egyértelműen beszéltél volna ezekről a kérdésekről, föl sem tet&172;ted volna őket.

Kikkel lép kapcsolatba Isten? Különleges emberekkel? Különleges alkalmakkor?

Minden ember különleges, és minden pillanat egyedi, pótolhatatlan és helyettesíthetetlen. Egyetlen ember, egyetlen pillanat, sem különlegesebb a másiknál. Számos ember abban a hitben él, hogy lsten különleges módon, és csakis a kiválasztottakkal érintkezik. Ez a hozzáállás tömegeket tart távol az üzenetemtől, és ezek az emberek aztán mások szavát fogadják el. Nem figyelsz Rám, mert úgy határoztál, inkább azokra figyelsz, akik már hallottak valamit Tőlem ilyen vagy olyan kérdésben.
Valójában persze egyáltalán nem kell olyasmire figyelned, amiről más emberek azt vélik, hogy Tőlem hallották.
Ez az alapvető ok, amiért az emberek többsége személyes szinten elfordul az üzeneteimtől. Ha felismered, hogy közvetlenül az Én üzene&172;teimet fogtad, akkor a te felelősséged a tolmácsolás. Sokkal biztonsá&172;gosabb és sokkal könnyebb elfogadni mások tolmácsolását - netán olyan emberekét, akik kétezer évvel ezelőtt éltek -, mint értelmezni az üzenetet, jóllehet, e pillanatban nagyon is jól érted.
Ezúttal azonban újfajta kapcsolatot teremthetsz Istennel: kétoldalú, kölcsönös kapcsolatot. Valójában te magad szólítottál Engem. Eljöttem hát hozzád ebben formában, válaszként a hívásodra.

Miért van, hogy némelyik ember, vegyük például Krisztust, jobban hallja a közléseidet, mint mások?

Mert némelyik ember valóban figyelni akar. Hallani akarnak, és nyitottnak maradni a közlésre, akkor is, ha rettenetesnek, őrültségnek, vagy egyenesen helytelennek tűnik.

Akkor is figyelnünk kellene Istenre, ha helytelennek tűnik, amit mond?

Különösen olyankor. Ha azt hiszed, hogy mindenben igazad van, akkor mi szükség volna beszélgetni Istennel?
Csak rajta, cselekedjetek mindenben a saját belátásotok szerint. De ne feledd, mindannyian ezt teszitek az idők kezdete óta, és láthatod, mivé lett a Föld. Nyilvánvaló, hogy elvétettetek valamit. Valószínűleg nem értetek valamit. Amit úgy értelmezel, hogy csakis jó lehet a számodra, mert úgy "helyes", pusztán egy meghatározás, amelyet annak a jelölésére használsz, amivel egyetértesz. Következésképpen azt amivel nem értesz egyet, először "helytelennek", "hibásnak" vagy éppen "rossznak" látod.
Egyetlen módon juthatsz tovább ebben a kérdésben. Kérdezd meg önmagad: "Mi történne, ha minden, amit "tévedésnek" véltem, valójában "helyes"?" Ezzel minden nagy tudós tisztában van. Ha nem működik, amit kitalált, akkor félreteszi az addigi feltételezéseit, és kezdi elölről. Valamennyi jelentős felfedezést elszántság és tehetség hozott létre olyasmiből, ami a közvélemény szerint tévedés volt. És éppen ez az, amihez itt is folyamodni kell.
Nem ismerheted meg Istent, ha továbbra is bebeszéled magadnak, hogy már ismered Istent. Nem hallhatod meg Istent, amíg az jár az eszedben, hogy már hallottad Istent.
Nem mondhatom el neked az én Igazságomat, amíg abba nem ha&172;gyod a magadé hajtogatását.

De az én igazságom Istenről éppen Tőled való!

Ezt meg ki mondta?

Mások.

Kik azok a mások?

Államférfiak. Miniszterek. Rabbik. Papok. Könyvek. A Biblia, az Isten szerelmére!

Ezek nem mértékadó források.

Nem azok?

Nem.

Akkor, mi számít mértékadónak?

Figyelj az érzéseidre. Figyeld a legmagasztosabb gondolataidat. Figyelj a tapasztalataidra. És ha bármelyik is különbözik attól, amivel a tanítóid teletömték a fejedet, vagy amit a könyveidben olvastál, akkor felejtsd el azokat a szavakat. A szavak az Igazság legkevésbé megbízható közvetítői.

Olyan sok mindent akarok mondani Neked és annyi mindent szeretnék kérdezni Tőled. Nem is tudom, hol kezdjem.
Például, miért van, hogy nem teszel bizonyságot Önmagadról? Ha valóban létezik Isten, és Te vagy az, akkor miért nem mutatkozol meg olyan formában, hogy mindannyian megértsünk?
Ezt teszem, újra és újra, szüntelenül. Most is.

Nem. Én úgy értem, biztos volna vitathatatlan és cáfolhatatlan módja a kinyilatkoztatásnak.

Úgy mint?

Mondjuk, hogy ebben a pil1anatban megjelensz a szemem előtt.

Pontosan ezt teszem.

Hol?

Ahová csak nézel.

No persze, én azonban valamilyen vitathatatlan módra gondolok. Amit senki sem képes megcáfolni.

Mégis, miképpen? Milyen formában vagy alakban jelenjek meg neked?

A valódi alakodban.

Az képtelenség volna, minthogy nem rendelkezem olyan alakkal vagy formával, amilyent felfoghatnál. Tudnék ugyan számodra is elfogadható formát ölteni, de akkor mindenki azt feltételezné, hogy az egyetlen igaz alakjában látta Istent, és senkinek sem jutna eszébe, hogy lsten számára bármely alak vagy forma csak egy a számtalan közül.
Az emberek szívesebben hiszik, hogy az vagyok, aminek látnak, nem pedig aminek nem látnak. Csakhogy vagyok a Nagy Láthatatlan, nem pedig ahogy egy-egy pillanatban megnyilvánítom Magam. Bizonyos értelemben: vagyok, ami nem vagyok. A nem-énségemből bukkanok elő, és oda térek mindig vissza.
Ám ha valamilyen meghatározott formában jelennék meg, hogy felfogjanak az emberek, akkor azt az Én örökkévaló alakomnak vélnék.
És ha más embereket más formában látogatnék meg, akkor az előzők azt bizonygatnák, hogy nem is jelentem meg az utóbbiaknak, mert nem olyan voltam, mint számukra, és nem is ugyanazt mondtam, mint nekik - hogyan is lehetnék Én az?
Értsd meg hát, nem számít milyen alakban vagy milyen módon nyilatkozom meg - akármilyen módot és akármilyen formát választok, egyik sem lesz vitathatatlan.

De ha tennél valamit, ami kétségbevonhatatlanul bizonyítaná az igazságot Rólad...

...akkor ott lennének mindazok, akik szerint az az ördögtől való, vagy egyszerűen valami szegény bolond képzelgése. Vagy bármi más, csak nem Én.
Ha felfedem magam, mint a Mindenható lsten, a Menny és a Föld Királya, és hegyeket mozgatok meg bizonyítékul, ott lesznek azok is, akik azt mondanák: "Ez bizonyosan a Sátán!"
És éppen így kell lennie. Isten nem külső megfigyelés útján mutatkozik meg Istenként, hanem belső megtapasztalás révén. És ha lsten belső élményként mutatkozik meg, akkor fölösleges a külső megfigyelés. És ha szükségessé válik a külső megfigyelés, akkor nem lehetséges belső megtapasztalás.
Továbbá, ha megnyilatkozásra vágysz, nem kaphatod meg, mert maga a kérés azt fejezi ki, hogy nincs megnyilatkozás; hogy semmi nem tárul fel számodra Istenből. Az ilyen kijelentés eredményezi a megtapasztalást. Mert teremtő erővel bír, amit gondolsz valamiről, mert megvalósító erejűek a szavaid, a gondolataid és a szavaid együtt pedig csodálatra méltó hatékonysággal szülik meg a valóságodat.
Ezért kell átélned, hogy lsten nem nyilatkozik meg - hiszen Istent nem kérnéd, hogy legyen lsten.

Ez annyit jelent, hogy nem kérdezhetek, amit akarok? Azt mondod, hogy amiért könyörgünk, azt valójában eltávolítjuk magunktól?

Korszakok óta elhangzik ez a kérdés - és mindannyiszor meg is érkezett rá a válasz. Te azonban nem hallottad meg a választ, vagy nem akarod elhinni.
Íme tehát ismét itt a válasz a kérdésre, napjaink kifejezéseivel, ekképpen:
Nem lesz a tiéd, amiért könyörögsz, sem az, amit akarsz. Azért, mert éppen a kérésed rögzíti a hiányt, és ha kimondod, hogy mi után vágyakozol, azzal pontosan és csakis ezt az élményt, azaz az akarást hozod létre a valóságodban.
A helyes imádság tehát soha nem az esdeklő könyörgés, hanem a hálaadás imája.
Ha előre köszönetet mondasz Istennek azért, aminek a megtapasztalása mellett döntöttél, legyen az bármi, akkor végeredményben elisme&172;red a létét - gyakorlatilag. A hála így a legerőteljesebb nyilatkozat Isten számára; a megerősítése annak, hogy megadtam a választ, mielőtt még kérdeztél volna.
Úgyhogy soha ne könyörögj. Határozz, hogy úgy legyen.

De mi van, ha hálát adok valamiért Istennek, ám az sohasem jelenik meg az életemben? Ez kiábránduláshoz és keserűséghez vezethet.

A háládatosságot nem lehet Istent befolyásoló eszközként alkalmazni; fortélyként, mellyel rászedheted a mindenséget. Nem hazudhatsz önmagadnak. Az elméd ismeri a gondolataid igazságát. Ha így szólsz: "Köszönet, Istenem, ezért és ezért", és közben mindvégig az jár az eszedben, hogy ama dolog nincs jelen a valóságodban, nem várhatod el Istentől, hogy kevésbé világosan lásson nálad, és létrehozza számodra, amit kívánsz.
Istennek tudomása van mindarról, amit tudsz, és amit tudsz, az megjelenik a valóságodban is.

De akkor hogyan legyek igazán hálás olyasmiért, amirő1 tudom, hogy nincs?

Higgy! Egy mustármagnyi hittel hegyeket mozgathatsz meg. Rájössz, hogy van, mivel megmondtam; megmondtam, mielőtt kérted volna. Megmondtam, és megmondom minden elképzelhető módon, valamennyi tanító útján, akiket megnevezhetsz, úgyhogy válassz akármit, válaszd a Nevemben, és bizony mondom, úgy lészen.

De oly sokan mondják, hogy válasz nélkül maradnak az imáik.

Nincs imádság - és az imádság nem más, mint odaadó állítása annak, amit kívánsz -, mely válasz nélkül maradna. Minden imádság, minden gondolat, minden kijelentés, minden érzés teremtő erejű. És olyan mértékben fog megvalósulni amiért könyörögsz, amilyen mértékben igaznak tartod.
Mikor azt mondják, hogy válasz nélkül marad az ima, valójában az történik, hogy a legodaadóbban vigyázott gondolat, szó, vagy érzés kezd érvényesülni. Ám tudnod kell azt is - és ebben rejlik a titok -, hogy mindig található a gondolat mögött egy másik gondolat (nevezzük Mögöttes Gondolatnak), és ténylegesen ez az irányító gondolat.
Így tehát, ha könyörögsz vagy esdekelsz, sokkal kevesebb az eséIyed, hogy megtapasztald azt, ami mellett döntöttél (vagy inkább dönteni szeretnél), mert a könyörgés hátterében meghúzódó Mögöttes Gondolat világosan elárulja, hogy nem vagy a birtokában kívánságod tárgyának. A Mögöttes Gondolatod válik a valóságoddá.
Az egyetlen Mögöttes Gondolat, mely felülkerekedhet ezen a nehézségen, a rendíthetetlen hit, hogy kérj akármit, lsten megadja, és pontosan azt adja meg. Bizony, kevesekben van meg ez a hit.
Az imádság folyamata sokkal könnyebbé válik, ha nem csak abban hiszel, hogy lsten minden kívánságra "igent" mond, hanem ha ösztönösen megérted, hogy nem is feltétlenül szükséges a kérés maga.
Akkor az imádság a köszönet fohásza. Egyáltalán nem kérés, hanem a háládatosság kinyilvánítása azért, ami, és ahogy van.

Ha az imádság annak az állítása, ami és ahogy van, azzal azt fejezed ki, hogy Isten nem tesz semmit; hogy minden, ami az imát követően történik, az az imádságnak, mint cselekedetnek az eredménye?

Ha azt hiszed, hogy lsten olyasféle mindenható lény, aki meghall minden imát; némelyikre "igen"-t mond, némelyikre "nem"-et, és "talán, de nem most"-tal intézi el a többit, akkor tévedsz. Milyen alapon is döntene lsten?
Ha azt hiszed, hogy lsten minden dolgok teremtője és eltervezője az életedben, akkor tévedsz.
Isten a megfigyelő, nem a teremtő. És készen áll a segítségedre, de nem úgy, ahogy elvárod.
Nem lsten feladata megteremteni vagy megváltoztatni az életed körülményeit és feltételeit. Isten önmaga képére és hasonlatosságára teremtett téged. Minden mást te teremtettél és teremtesz azon erő révén, mellyel lsten megajándékozott. Isten teremtette az élet folyamatát és magát az életet.
Ám megadta neked a választás jogát, hogy azt kezdj az élettel, amit csak akarsz.
Ebben az értelemben a te akaratod lsten akarata.
Éled az életedet, ahogy éled, és ebbe a kérdésbe nincs beleszólásom.
Ne ringasd magad abba az ábrándba, hogy Istent érdeklik a tetteid. Mert így van ez: nem érdekel, mit teszel, és tudom, hogy ezt nem könnyű tudomásul venned. Téged talán különösebben foglalkoztat, mit művelnek a gyermekeid, amikor kiküldöd őket játszani? Tulajdonítasz valamilyen jelentőséget annak, hogy fogócskáznak vagy éppen bújócskáznak? Bizony nem, mert tudod, hogy teljes biztonságban vannak. Hiszen barátságos, és minden szempontból kifogástalan környezetet igyekeztél teremteni számukra.
Természetesen bízol benne, hogy nem tesznek kárt magukban. És ha mégis, ott leszel, hogy a segítségükre siess, istápold őket, és mindent elkövetsz, hogy ismét biztonságban és boldognak érezhessék magukat, hogy gondtalanul mehessenek újra játszani. De hogy a bújócska mellett döntenek-e, vagy sem, az a következő napon sem fog érdekelni.
Természetesen tudatod velük, melyek a veszélyes játékok. De nem tarthatod vissza őket minden veszedelemtől. És nem örökre. És nem minden pillanatban. A bölcs szülő tisztában van ezzel, mégis örökösen aggódik a lehetséges következmények miatt. Ez az a kettősség - nem törődni mélységében a folyamattal, annál mélyebben az eredménnyel -, amely többé-kevésbé megközelíti lsten kettősségét.
Ám bizonyos értelemben lsten a következményekre sem fordít gondot, legalábbis nem a végsőre. Az ugyanis már bizonyos.
És ez az ember másik nagy tévedése: hogy az élet végkimenetele kétséges.
Ez a kétség hozta létre a legnagyobb ellenségedet, a félelmet. Mert ha kételkedsz a végeredményben, akkor a Teremtőben kell kételkedned - kételkedned kell Istenben. Ha pedig kételkedsz Istenben, féle&172;lemben és bűntudatban kell töltened az egész életed.
Ha kételkedsz lsten szándékaiban - és lsten képességében, hogy megvalósítsa a végső eredményt -, hogyan is engedhetnéd el magad? Hogyan is lelhetnéd meg az igazi békét?
Istennek teljes mértékben hatalmában áll összevetni a szándékot a következménnyel. Ebben azonban képtelen vagy hinni (még ha mindenhatónak nevezed is Istent), így a képzeletedben megteremtettél egy - Istenével azonos - erőt, hogy lehetőséged legyen keresztezni lsten akaratát. Így teremtetted meg az "ördög"-nek nevezett lényt. Elképzel&172;tél továbbá egy ezzel a lénnyel harcban álló Istent (azt gondolván, hogy lsten is hozzád hasonlóan oldja meg a nehézségeket). Végezetül még az is felmerült benned, hogy lsten elveszítheti ezt a háborút.
Mindez ugyan ellentétben áll azzal, amit állításod szerint Istenről tudsz, ez azonban nem számít. Átéled a saját képzelgésedet, mely rettegéssel tölt el, és mindez abból az elhatározásodból fakad, hogy ké&172;telkedj Istenben.
És ha megváltoztatnád a döntésedet? Akkor vajon mi lenne az ered&172;mény?
Bizony mondom: úgy élnél, mint Buddha. Mint Jézus. Mint a szen&172;tek, akiket bálványozol.
Ám, miként a szentek többségével is történt, nem értenének meg az emberek. És ha megpróbálod elmagyarázni lelked békéjét, az örömödet, az elragadtatottságodat, figyelni fogják a szavaidat, de nem hallják meg őket. Igyekeznének elismételni, de megmásítanák őket.
Csodálkoznának, hogyan juthattál a birtokába annak, amit ők se&172;hogy sem találnak. És ekkor elfogná őket az irigység. Az irigységük ha&172;marosan haraggá terebélyesedne, és haragjukban megpróbálnának meggyőzni, hogy te vagy az, aki nem érti Istent.
És ha nem sikerül eltántorítaniuk, módot találnak rá, hogy ártsanak neked, oly hatalmas lesz a haragjuk. Ha pedig azt mondod, hogy tehetnek bármit, még a halál sem vet véget az örömödnek, és nem változtat az igazságodon, akkor bizonyosan megölnek. Majd amikor látják, miIyen békével fogadod a halált, szentnek kiáltanak ki, és ismét a szívük&172;be zárnak.
Mert ilyen az emberi természet: szereti, elpusztítja, azután ismét szereti azt, amit a legbecsesebbnek tart.

De hát miért kell így cselekednünk?

Minden emberi cselekedetet az alapvető két indulat egyike mozgat _ a félelem vagy a szeretet. Valójában nincs is más érzelem - mindössze két szó a lélek nyelvén, a mindenség két átellenes pontja.
Ez a két pont - az alfa és az omega - révén működik a viszonylagos&172;ság általatok "relativitás" -nak nevezett rendszere. E két pont, e két alapvető eszme nélkül nem létezhetne semmilyen más eszme.
Minden emberi gondolat és minden emberi tett vagy a szereteten vagy a félelmen alapul. Nincs más emberi indíték, és az összes többi eszme ebből a kettőből fakad; ugyanannak a két témának a különféle változatai.
Töprengj el rajta, és látni fogod, hogy így igaz. Ezt neveztem Mögöttes Gondolatnak - ami vagy a szeretet vagy a félelem gondolata. A gon&172;dolat a gondolat mögött. Az első gondolat, az elsődleges erő. Az a nyers energia, mely a megtapasztalás motorját hajtja.
És itt érhető tetten, hogyan hozza létre az emberi magatartás az egyik élményt a másik után, egyik tapasztalatot a másik után, egyik megtapasztalást a másik után; ezért szeretnek, majd pusztítanak, aztán ismét szeretnek az emberek. Nincs szó másról, mint sorozatos átlendülésről egyik végletből a másikba, egyik érzelemből a másikba, ahogy az inga járja útját. A szeretet táplálja a félelmet, a félelem táplálja a szeretetet, a szeretet táplálja a félelmet...
Ennek oka pedig az első hazugságban rejlik - abban a hazugságban, melyet az igazságnak véltek lstenről -, hogy Istenben nem lehet megbízni; hogy lsten szeretetére nem lehet számítani; hogy lsten csak bizonyos feltételektől függően fogad el benneteket; ekképp tehát a végeredmény is kétséges. Mert ha nem számíthatsz Isten mindenkor jelenvaló szeretetére, kinek a szeretetére számíthatnál? Ha lsten elfordítaná rólad a tekintetét, valahányszor nem viselkedsz megfelelően, nem halandó volna-e maga is?
Bizony így van ez: abban a pillanatban, hogy a legmagasztosabb, legáradóbb, legodaadóbb szeretetet ígéred, elfog a legmélységesebb rettegés.
Először is szorongsz, hogy ha azt mondod: "Szeretlek", viszonthallod-e vajon ugyanezt. És ha viszonthallod, akkor azonmód attól tartasz, hátha elveszíted az éppen csak megtalált szeretetet. Így gerjeszti minden tett a következményét, mely visszahat a tettre, így válik a sze&172;retet kétségbeesett védekezéssé a veszteség ellen - és így próbálod megóvni magad attól, hogy elveszítsd Istent.
Ám ha ismernéd, Aki Vagy, ha tudnád, Ki Vagy - hogy te vagy a legnagyszerűbb, a legjelentősebb, a legragyogóbb lény, akit lsten valaha is teremtett -, akkor soha nem félnél. Mert ki is utasíthatná el ezt a fenséget? Ilyen lényben lsten sem találhat kivetnivalót.
Csakhogy nem tudod Ki Vagy, és jóval kevesebbre tartod magad. Miért becsülöd alá magad? Honnan ered ez a végzetes elképzelés? Azoktól az emberektől, akiknek a szava a legtöbbet jelenti számodra: az édesanyádtól és az édesapádtól.
Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek szeretnek a legjobban. Miért is hazudnának neked? Hát nem azt mondogatták, hogy túlságosan ilyen vagy, és túl kevéssé amolyan? Nem intettek-é, hogy csak figyelj és hallgass? Nem feddtek-é meg a legtúláradóbb pillanataidban? És nem arra biztattak-é, hogy szabadulj meg a legvadabb elképzeléseidtől?
Ezek az üzenetek ívódtak beléd, és bár nem felelnek meg a feltételeknek, hogy Istentől valók legyenek, ám a te korlátozott kis mindenséged isteneitől származnak.
A szüleid arra tanítottak, hogy a szeretet feltételekhez kötődik nemegyszer érzékelhetted is a feltételeiket -, és ezt a tapasztalatot veszed alapul mindazokban a kapcsolataidban, melyek a szeretetre épülnek.
És ezt a tapasztalatot vetíted ki Rám.
Ebből a tapasztalatból vonod le a következtetéseket Rólam. Ezeken a kereteken belül építed fel az igazságodat is.
lsten, szerető lsten - mondod -, de ha megszeged a parancsait, akkor soha véget nem érő számkivetettséggel és örökkévaló elkárhozással büntet!
Hát nem megtapasztaltad a szüleid neheztelését? Hát nem ismered a fájdalmat, amikor kárhoztattak ezért vagy amazért? Hogyan is tudnád hát elképzelni, hogy Én másmilyen Vagyok?
Bizony, elfelejtetted, milyen feltétel nélkül szeretni. Nem emlékszel lsten szeretetének élményére. Megpróbálod tehát elképzelni, milyennek kellene lennie lsten szeretetének, arra alapozva, hogy milyennek látod a szeretetet a világban.
Istenre vetíted a "szülő" szerepét, és előhozakodsz egy olyan Istennel, aki bíráskodik, jutalmaz vagy büntet, attól függően, milyennek ítéli a tetteidet. Ez azonban végletesen leegyszerűsített és hamis kép Istenről, mely kizárólag a képzeletedben, a közös képzeletetekben létezik, és semmi köze ahhoz, Aki Vagyok.
A lélek eltéveszthetetlen igazságai helyett az emberi tapasztalatokból kiindulva végül egész gondolatrendszert alkotsz Istenről, aztán egész valóságot szősz a szeretet köré. Márpedig félelmen alapuló valóság ez, mely egy rettegett, bosszúálló lsten eszméjében gyökerezik. Téves a Mögöttes Gondolat, de ha elvetnéd ezt a gondolatot, az megzavarná a képet, melyet kialakítottál magadban Istenről. És bár az az új kép, új eszmerendszer és új valóság, amely az előzők helyébe léphetne, valóban az üdvödet szolgálná, képtelennek bizonyulsz ezt elfogad&172;ni, mert lsten, akitől nem kell félni, aki nem ítél, és aki nem büntet, meghaladja a legmerészebb elképzeléseidet is.
A félelmen alapuló szeretet valósága uralkodik azon is, ahogy megtapasztalod a szeretetet; voltaképpen megteremti azt. Mert nem csupán feltételekhez kötötten kapod a szeretetet, hanem magad is ugyanígy adod. De még ha eltekintesz is a feltételektől, lényed egy bizonyos része pontosan tudja, hogy az még mindig nem az igazi szeretet. Ám nincs erőd változtatni. A saját károdon tanultál, mondod magadnak, és elveszel, ha ismét kiteszed magad a sebesüléseknek. Jóllehet az az igazság, hogy akkor veszel el, ha nem így teszel.
Minden emberi tett szereteten, vagy félelmen alapul, és nemcsak a kapcsolatokban. Mindazok a döntések, amelyek meghatározzák az üzletet, az ipart, a politikát, a vallást, a gyermekek nevelését, a társadalmi berendezkedést, a gazdasági célokat, a választást háború és béke, támadás és védekezés, behódolás és lerohanás között; az elhatározást, hogy sóvárogjunk avagy ajándékozzunk, kapzsin gyűjtögessünk vagy osztogassunk, egyesítsünk, vagy megosszunk - minden egyes döntésed a két gondolat egyikéből fakad: a szeretetet, vagy a félelem gondolatából.
A félelem az az energia, amely megköt, lezár, visszahúz, elrejt, felhalmoz, árt.
A szeretet az az energia, amely kiterjeszt, megnyit, kiküld, megtart, feltár, megoszt, gyógyít.
A félelem ruhákba csavarja a testünket, a szeretet mezítelenül hagy. A félelem görcsösen kapaszkodik mindenbe, és mindenhez ragaszkodik, amink csak van, míg a szeretet odaad mindent. A félelem bezár, a szeretet megnyit. A félelem megragad, a szeretet elenged. A félelem sajog, a szeretet enyhít. A félelem támad, a szeretet módosít.
Minden emberi gondolat, szó, és tett vagy az egyik, vagy másik érzelmen alapul. Nincs más választásod, minthogy nincs semmi más, amiből választhatnál. E kettő között azonban szabadon választhatsz és ez nem is kevés, hidd el!

Így persze könnyűnek hangzik, a döntés pillanatában többnyire mégis a félelem kerekedik felül. Miért?

Megtanultatok félelemben élni. Hallottatok a legrátermettebb túléléséről, a legerősebb győzelméről, a legügyesebb sikeréről. De roppant kevés szó esik a legszeretőbb dicsőségéről. Természetesen igyekszel a legrátermettebb, a legerősebb és a legügyesebb lenni így vagy úgy, és ha valamilyen helyzetben úgy látod, hogy a fentiek egyikének sem felelsz meg, akkor elfog a félelem, hátha veszítesz; mert úgy hallottad, hogy aki veszít, az kevesebbé válik.
Így aztán a félelemből táplálkozó tett mellett döntesz, hiszen így ta&172;nultad. Én viszont másként szólok: ha a szeretetből fakadó tettet választod, akkor sokkal többet érsz el a túlélésnél, többet a győzelemnél, többet a sikernél. Akkor a teljes dicsőségét megtapasztalod annak, Aki Valójában Vagy, és Aki Lehetsz.
Ehhez persze meg kell szabadulnod jó szándékú, de tájékozatlan evilági tanítóid okításaitól, és azoknak a tanítására kell támaszkodnod, akiknek a bölcsessége más forrásból ered.
Számos ilyen tanító él közöttetek, mint ahogy mindig is sokan éltek, mert nem hagylak benneteket olyanok nélkül, akik utat mutatnak nektek, tanítanak titeket, vezetnek benneteket, és emlékeztetnek mind&172;ezekre az igazságokra. A legtökéletesebb emlékeztető azonban nem a külvilágban található - a benned megszólaló hang a legfontosabb esz&172;közöm, mert ez a legközvetlenebbül hozzáférhető.
A belső hang az Én legharsányabb szavam, hiszen ez szólal meg a legközelebb hozzád. Ez az a hang, amely feltárja neked, hogy egy adott dolog a te meghatározásod szerint igaz vagy téves, helyes vagy helytelen, jó vagy rossz. Ez az a radar, mely kijelöli az utat, kormányozza a hajót, kalauzolja az utazást, ha bátran ráhagyatkozol.
Ez az a hang, mely e pillanatban is megsúgja neked, hogy a most olvasott szavak a félelem, vagy a szeretet szavai-e. E mérce alapján eldöntheted, hallgatnod kell-e ezekre a szavakra, vagy figyelmen kívül hagyhatod őket.

Azt mondtad, ha mindig a szeretetbő1 fakadó tettet választom, akkor a teljes dicsőségét megtapasztalom annak, Aki Valójában Vagyok, és Aki Lehetek. Bővebben is kifejtenéd ezt?

Egyetlen cél létezik az életben, ez pedig a legteljesebb dicsőség megtapasztalása. Nincs más tennivalója a lelkednek, és nem is akar mást tenni.
Minden, amit mondasz, gondolsz vagy teszel, ehhez a feladathoz kapcsolódik - közelít hozzá, vagy eltávolít tőle.
Ennek a célnak abban rejlik a csodája, hogy soha nincs vége. A vég olyan korlátozás, amilyet lsten szándéka nem ismer, ahogy nem ismer semmiféle határt és befejezést. És ha netán elérkezne a pillanat, melyben megtapasztalod magad a legteljesebb dicsőségedben, nyomban egy még nagyobb dicsőség beteljesülése felé törsz. Minél több vagy, annál többé válhatsz, és minél többé válhatsz, annál több leszel.
A legmélységesebb titok, hogy az élet nem a felfedezés, hanem a teremtés folyamata.
Szó sincs arról, hogy felfedezed - bizony, újra és újra megteremted magad. Így ne arra törekedj, hogy felfedezd Aki Vagy, hanem hogy meghatározd azt, Aki Lenni Akarsz.

Egyesek szerint az élet valamiféle iskola, és az a dolgunk, hogy bizonyos leckék megtanulása után egyszer majd "jelesen végezzünk", és magasabbra törjünk a test béklyói nélkül. Valóban így van?

Nos, ez is csak afféle legenda, ami emberi tapasztalatokon alapul.

Az élet nem iskola?

Nem.

Nem az a dolgunk ezen a világon, hogy elsajátítsunk bizonyos leckéket?

Nem.

Akkor hát micsoda?

Felidézni és újra megteremteni azt, Aki Vagy.
Már számtalanszor elmondtam. De nem hiszel Nekem. Ám így kell lennie. Mert az az igazság, hogy ha nem teremted meg magadat annak, Aki Vagy, akkor nem is lehetsz az.

Na jó, most belezavartál. Térjünk vissza egy kicsit az iskolához. Minden tanító azt hajtogatja, hogy az élet bizony iskola. Őszintén megdöbbentett, hogy Te viszont tagadod ezt.

Akkor mész iskolába, ha tudni akarsz valamit, amit egyébként nem tudsz. Ha át akarod élni, meg akarod tapasztalni a meglévő tudásodat, akkor nyilván nem az iskolába mész.
Az élet (ahogy te nevezed) az a lehetőség, hogy tapasztalati úton is megismerd, hogy megéld, amit elméletileg már tudsz. Ehhez semmit nem kell tanulnod. Egyszerűen emlékezned kell mindarra, amit már tudsz, azután pedig cselekedned.

Az a gyanúm, hogy nem egészen értem.

Akkor kezdjük az elején. A lélek - a te lelked is - mindent tud, amit tudni kell és tudni lehet. Semmi nincs rejtve előtte, semmi sem isme&172;retlen számára. Ám nem elegendő a tudás. A lélek a megtapasztalásra törekszik.
Hiába tudod magadról, hogy nagylelkű vagy, ha nem teszel semmi olyasmit, amivel kinyilvánítod a nagylelkűségedet, akkor csak a nagy&172;lelkűség puszta fogalmába kapaszkodhatsz. Ismerheted magad kedves&172;nek, ám ha ténylegesen nem vagy kedves valakihez, akkor ez csak egy önmagadról alkotott elképzelés marad.
Arra vágyakozik a lelked, hogy az önmagáról alkotott legnagysze&172;rűbb elképzelést a legnagyszerűbb tapasztalattá változtassa. Míg a fo&172;galom nem válik tapasztalattá, addig mindez csak elmélkedés. Én Ma&172;gam hosszú időn keresztül elmélkedtem Önmagamról. Hosszabb ide&172;ig, hogysem ketten együtt emlékezni tudnánk. Hosszabb ideig, mint ennek a Világegyetemnek a kora. Most már láthatod, milyen zsenge is és - milyen új! - az Én tapasztalatom Önmagamról.

Megint összezavartál. A Te tapasztalatod Önmagadról?

Igen. A következőképp tudnám megvilágítani: kezdetben volt a Min&172;den, és nem volt semmi más. Ám a Minden nem ismerte önmagát &172;mert nem volt semmi más. Ilyenformán a Minden sem volt, nem Iehe&172;tett, minthogy másnak a hiányában semmi nincs.
Ez az az egyetemes van-nincs, lét-nemlét, amelyről az idők kezdete óta beszélnek a misztikusok.
A Minden ugyan tudott önmagáról - ez azonban nem volt elég, mint&172;hogy mindez csak elméleti ismeret, nem gyakorlati tapasztalat. Önma&172;ga megtapasztalására sóvárgott, mert tudni akarta, mi az, amit oly pom&172;pásnak, oly dicsőségesnek érez. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, minthogy a "pompás" vagy "dicsőséges" szavak csupán viszonyított jelzők. A Minden nem tudhatta, mit érez pompásnak és dicsőségesnek, ha nem nyilvánul meg. Ha nem tudja, hogy micsoda nem, ha nem tudja, hogy milyen nem, fel sem merülhet a micsoda és a milyen kérdése.
Eddig érted?

Azt hiszem. Folytasd.

Az egyetlen, amit a Minden biztosan tudhatott, hogy nincsen semmi más. Így viszont soha nem ismerheti meg magát egy Önmagán kívül ál&172;ló viszonyítási pontból. Egyetlen viszonyítási pont létezett - odabent. A "Iét-nemlét". A Vagyok-Nem vagyok.
Így a Minden úgy döntött, hogy tapasztalati úton is megismeri önma&172;gát.
Ez az energia, a színtiszta, láthatatlan, hallhatatlan, megfigyelhe&172;tetlen, következésképp mindenki más számára megismerhetetlen energia úgy döntött, hogy megtapasztalja Önmagát, mint Mindenek teljes dicsőségét. Ráébredt, hogyan létesíthet viszonyítási pontot Ön&172;magán belül.
Úgy érvelt, hogy Önmaga bármely része szükségszerűen kevesebb az egésznél, és ha ilyen módon részekre osztja Önmagát, minden rész - lévén kevesebb az egésznél - kívülről tekinthet Önmaga többi részé&172;re, és láthatja a pompáját.
Így osztotta fel magát a Minden - és vált egyetlen dicsőséges pilla&172;natban ezzé és azzá. Ez volt az első alkalom, hogy egymástól bizonyos távolságban, mégis egyidejűleg létezett ez és az; és ami létrehozta, az egyikkel sem volt azonos ezek közül.
Ilyenformán egyszeriben három alkotóelem jött létre: ami itt van, ami ott van, és az, ami nincs sem itt, sem ott - de aminek mégiscsak muszáj léteznie, hogy létezhessen az itt és az ott.
A semmiben rejlik a minden. A nem-térben rejlik a tér. A mindenben rejlenek a részek.
Tudod követni?

Remélem, igen. Olyan egyértelműen vázoltad fel, hogy azt hiszem, tényleg értem.

Akkor folytatom. Ezt a semmit, ami mindent tartalmaz, egyes embe&172;rek Istennek nevezik. Ez a megállapítás azonban nem egészen pontos, mert azt sugallja, hogy van valamiféle isten, aki nincs. Ám Én Vagyok Minden - minden, ami látható, és minden, ami láthatatlan -, így a meg&172;határozás Rólam, mint a Nagy Láthatatlanról, a nem köznapi értelem&172;ben vett Semmiről (a felfoghatatlan teljességről), vagy a Köztes Térről, mely lényegében a keleti misztika meghatározása Istenről; semmivel sem pontosabb, mint lsten gyakorlatias nyugati meghatározása, mely szerint lsten minden, ami látható. Azoknak helytálló az értelmezése, akik úgy tartják, hogy lsten Minden, Ami Van, és Minden, Ami Nincs.
Az "itt" és az "ott" megteremtésével lehetővé vált lsten számára, hogy megismerje Önmagát. E nagy robbanás pillanatában lsten megte&172;remtette a viszonyítást és a viszonylagosságot - a legnagyobb ajándé&172;kot, melyet valaha is adott és adhatott Önmagának. Ilyenformán a kap&172;csolat a legnagyobb ajándék, amit Istentől kaptatok, később részlete&172;sen is megbeszéljük.
Így keletkezik a Semmiből a Minden - alapvetően spirituális ese&172;mény, mely mellesleg (a kiindulópontjától eltekintve) tökéletesen egy&172;beesik a tudósaitok által "Big Bang"-nek nevezett elmélettel.
Ezeknek az elemeknek a megmozdulásával és száguldásával létre&172;jött az idő. Valamely dolog először itt volt, aztán oda került - és szükségképpen mérhető lett az az időtartam, amíg eljutott innen oda.
Az Én (vagy mint egyes filozófusaitok mondják: az Önvaló) látható részei kezdték egymáshoz viszonyítva, meghatározni magukat, és ugyanígy tettek a nem látható részei is.
lsten tudta, hogy a szeretet létezése - és önmaga megismerése a tisz&172;ta szeretetként - maga után vonja, hogy léteznie kell az ellentétének is. Így hozta létre lsten a szeretet tökéletes ellentétét, amit félelemnek hív&172;nak. És abban a pillanatban, hogy létrejött a félelem, a szeretet is megtapasztalhatóként létezhetett.
A kettősségnek, a szeretetnek és az ellentétének erre a megteremté&172;sére utalnak az emberek különféle mitológiáikban, mint a gonosz szü&172;letésére, Ádám bukására, a Sátán lázadására és így tovább.
És ahogy megszemélyesítitek a tiszta szeretetet egy Istennek nevezett alakkal, ugyanúgy személyesítitek meg a félelmet az ördögnek neve&172;zett alakkal.
Ezen esemény köré aztán meglehetősen bonyolult mitológiákat dol&172;goztatok ki háborús és csatajelenetekkel, angyali katonákkal és ördögi harcosokkal, a jó és a gonosz, a fény és a sötétség erőivel.
Az ilyen legenda az emberiség első kísérlete értelmezni és továbbad&172;ni azt a kozmikus eseményt, melynek a emberi lélek titkon a tudatában van, ám amelyről az elme éppen csak sejdít valamit.
Miután a mindenséget Önmaga felosztott változataként fogta fel, Is&172;ten színtiszta energiából létrehozta mindazt, ami mostanság létezik &172;mind a láthatót, mind a láthatatlant.
Más szavakkal, nemcsak a fizikai világegyetemet teremtette meg, ha&172;nem a metafizikai mindenséget is. Istennek az a része, mely a Vagyok&172; Nem vagyok egyenlőség második felét alkotja, ugyancsak végtelen szá&172;mú, az egésznél kisebb egységre robbant. Ezeket az energiaegységeket nevezitek elemeknek. Bizonyos vallásos legendáitok ezt úgy fejezik ki, hogy "Isten atyá" -nak sok-sok szellemgyermeke van. Ez az élet megsok&172;szorozására vonatkozó emberi tapasztalat kivetítése, mely többé-ke&172;vésbé a tömegek számára is kézzelfoghatóvá teszi a "Mennyei Király&172;ság" megszámlálhatatlan szellemének hirtelen megjelenését: a létezés lenyűgöző sokféleségét.
A legendáitok ezúttal nem is állnak olyan távol a teljes valóságtól &172;mert bizony ez a végtelen számú szellem alkotja az Én teljességemet, kozmikus értelemben tehát kétségtelenül az ivadékaim.
Önmagam felosztásának isteni célja az volt, hogy elegendő részt hozzak létre Magamból - Önmagam megtapasztalására. Egyetlenegy út nyílik a Teremtő számára, hogy Teremtőként megismerhesse Önma&172;gát: ha teremt. Így hát Önnön végtelen számú részeim mindegyikének (valamennyi szellemgyermekemnek) megadtam ugyanazt az erőt, mellyel Én Magam rendelkezem: a teremtő erőt.
Ez az, amit a vallásaitok úgy fogalmaznak meg, hogy az ember "Is&172;ten képére és hasonlatosságára" teremtetett. Nem arról van szó, mint egyesek vélik, hogy a fizikai testünk hasonlatos (bár lsten természete&172;sen bármilyen fizikai formát felölthet). A lényegünk azonos. Bizonyos értelemben ugyanabból az "anyagból" vagyunk. Ugyanazokkal a tulajdonságokkaI és képességekkel, mindenekelőtt a teremtés képességé&172;vel, hogy fizikai valóságot hozzunk létre a "puszta légből".
A te megteremtéseddel, szellemi gyermekem, az a célom, hogy megismerjem magam, mint Istent. Ezt csakis rajtad, rajtatok keresztül tehetem meg. Így hát elmondható (és el is hangzott már számtalanszor): az a célom számodra, hogy ismerd meg önmagadban Istent.
Hihetetlenül egyszerűnek látszik, ám roppant összetett feladat - mert egyetlen út nyílik előtted, hogy Istenként ismerd meg önmagad: először ismerd meg önmagad, mint nem-Istent. Nagyon figyelj, és próbáld tartani a lépést, mert kényes ponthoz érkeztünk. Készen állsz?

Azt hiszem.

Jó. Ne feledd, te kérted ezt a magyarázatot. Éveken át vártál rá. Te kérted, méghozzá egyszerű nyelven, nem teológiai vagy tudományos fogalmakban.

Igen, tudom, hogy mit kértem.

Kértél, és megkapod.
Nos, hogy ne bonyolítsuk a dolgokat, a mitológiai Isten-modelleteket fogom használni kiindulási alapként a magyarázathoz, mert ez is&172;merős számodra - és tulajdonképpen nem is áll túlságosan távol a va&172;lóságtól.
Térjünk vissza oda, hogy hogyan is kell működnie az önmegismerés folyamatának.
Egyetlen módon érhettem el, hogy valamennyi spirituális gyerme&172;kem az Én részemként ismerje meg önmagát, - úgy, hogy ezt egyszerű&172;en elmesélem nekik. Ezt tettem. De látod, nem bizonyult elegendőnek a Szellem számára, hogy felismerje önmagát, mint Istent, vagy lsten ré&172;szét, vagy lsten gyermekét, avagy a Királyság örökösét (vagy helyette&172;sítsd bármely legenda szóhasználatával).
Mint már elmagyaráztam, megismerni és megtapasztalni valamit nem ugyanaz. A Szellem vágyik rá, hogy gyakorlatilag ismerje meg önmagát (ugyanúgy, ahogy Én vágytam rád). Nem éred be fogalmi tu&172;datossággal, így kidolgoztam egy tervet. Ez a legrendkívülibb elkép&172;zelés az egész világmindenségben - és a leglátványosabb együttmű&172;ködés. Együttműködést mondok, mert mindnyájan részt vesztek ben&172;ne, Velem együtt.
A terv szerint tiszta szellemként léptek be az éppen megteremtett fi&172;zikai világmindenségbe; ugyanis fizikai mivoltotok az egyetlen lehetőség, hogy tapasztalati úton megismerhessétek, amit fogalmilag már is&172;mertek. Ez az az ok, amiért létrehoztam a viszonylagosságnak és a vi&172;szonyításnak az egész teremtést kormányzó rendszerét.
És a fizikai világmindenségben, drága szellemgyermekeim, megta&172;pasztalhatjátok, amit önmagatokról tudtok, de először meg kell ismernetek az ellentétet. A végletekig leegyszerűsítve arról van szó, hogy semmit nem tudhatsz a magasságodról, ha és amíg nem vagy tudatá&172;ban az alacsonyságnak. Nem tapasztalhatod meg önmagad azon ré&172;szét, amit kövérnek nevezel, amíg nincs valamilyen fogalmad a soványságról.
Összességében: nem tapasztalhatod meg mi és ki vagy, amíg nem kerülsz szembe azzal, ami és aki nem vagy. Ez a célja a viszonyítás elméletének és a fizikai szinten létező életnek. Mindaz, ami nem vagy, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy önmagadként határozhasd meg magad.
A végső tudásról szólván - vagyis hogy Teremtőként ismerd meg ma&172;gad -, nem tudod Teremtőként megtapasztalni önmagad, amíg nem te&172;remtesz. És nem tudod megteremteni az Énedet addig, amíg nem te&172;szed magad megteremtetlenné. Bizonyos értelemben először "ne le&172;gyél", azért, hogy aztán létezhess. Tudsz követni?

Azt hiszem...

Persze nincs rá módod, hogy ne az legyél, aki és ami vagy - termé&172;szetesen az vagy (tiszta, alkotó szellem), mindig is az voltál és mindig is az leszel. Így aztán az egyetlen alkalmas tetthez folyamodtál: elfe&172;lejtetted magaddal azt, Aki Valójában Vagy.
A fizikai világmindenségbe lépéssel lemondtál arról, hogy emlékezz önmagadra. Ezáltal lehetővé válik, hogy a választásod alapján legyél az, Aki Vagy.
A választás művelete teszi lehetővé, hogy megválaszd a léted, hogy megtapasztald önmagad, mint teljes mértékben szabadon választott lényt - aki, a dolog természetéből fakadóan lsten maga. Felvetődik per&172;sze a kérdés, hogyan is dönthetnél valami felől, amin kívül nincs is vá&172;lasztás? Mert bizony, lehetetlen, hogy ne legyél a gyermekem, akármi&172;lyen elszántan igyekszel is - viszont elfelejtheted.
Mindig is az isteni egész, isteni része voltál, vagy és leszel. Ezért ne&172;vezem emlékezésnek az egyesülés tettét, a visszatérést Istenhez. Mert végső soron mégiscsak te határozol úgy, hogy emlékezz arra, Aki Való&172;jában Vagy, hogy a különböző részeid összekapcsolásával megtapasz&172;tald önmagad egészét - amiről már kiderült, hogy Én Magam Vagyok.
Tehát nem az a feladatod a Földön, hogy tanulj (hiszen már tudsz), hanem hogy emlékezz rá, Ki Vagy. És hogy emlékezz arra, kik mások. Ezért áll a feladatod nagy része abból, hogy emlékezz másokra, és így ők is emlékezhetnek.
Ezt tette valamennyi csodálatra méltó szellemi tanító. Ez az egyetlen cél. A lelked célja.

Istenem, ez olyan egyszerű - és olyan... kiegyensúlyozott. Úgy értem, így minden egyszeriben a helyére kerül! Olyan kép tárul elém, amilyet mind&172;eddig soha nem tudtam egészen összerakni.

Jó. Nagyon jó. Hiszen ezért folytatjuk ezt a párbeszédet. Válaszokat vártál tőlem, és megígértem, hogy megkapod.
Könyvet fogsz írni ebből a párbeszédből, hogy mások számára is el&172;érhetővé tedd a szavaimat. Ez is része, méghozzá lényeges része a munkádnak. Még lankadatlanul sorjáznak a kérdéseid az életről, még kielégítetlen a kíváncsiságod. De már leraktuk az alapokat. Hogy úgy mondjam, elvégeztük az alapozást a további magyarázatokhoz. Úgy&172;hogy nézzük a többi kérdést, és ne aggódj; ha akad valami, amit már sorra vettünk, és még nem érted teljesen, hamarosan az is megvilágo&172;sodik számodra.

Annyi mindent meg akarok még kérdezni! Annyi kérdés feszít! Gondo&172;lom, a legsúlyosabbakkal kellene kezdenem, a legkézenfekvőbbekkel. Mint például, miért olyan a világ, amilyen?

Az emberek éppen ezt kérdezik a leggyakrabban Istentől. Méghozzá az idők kezdete óta. Az első pillanattól tudni akarjátok, miért kell ép&172;pen olyannak lennie a világnak, mint amilyen.
Ennek a kérdésnek rendszerint valami efféle a felvetése: ha lsten olyannyira tökéletes, és olyannyira szeret mindent, akkor miért terem&172;tett pestist és éhínséget, háborút és betegséget, földrengést, és tornádót, hurrikánt és mindenféle természeti katasztrófát, emberi szenvedést és balsorsot.
Erre a kérdésre a mindenség mélyebb titkaiban és az élet legmagasz&172;tosabb értelmében rejlik a válasz.
Nem azzal mutatom ki a jóságomat, hogy csupa olyat teremtek kö&172;réd, amit tökéletesnek tartasz. Nem úgy nyilvánítom ki a szeretetemet, hogy nem hagyom kinyilvánítani a tiédet.
Mint már kifejtettem, addig nem nyilváníthatod ki a szeretetedet, amíg nem mutatod ki a nem-szeretetet. Semmi sem létezhet az ellenté&172;te nélkül, csakis az abszolút világában. Ám az abszolút birodalma nem elégséges sem neked, sem nekem. Én ott léteztem a mindenkorban, és innen származol te is.
Az abszolútban nincs tapasztalat, csak tudás. A tudás isteni állapot, a lét legnagyobb öröme. A lét azonban csak a megtapasztalás útján nyerhető el. Ez a fejlődés. Tudás, tapasztalás, lét. Ez a szentháromság. Az egy a háromban, azaz maga lsten.
Az Atyaisten a tudás - minden megértés szülője, minden tapasztalat nemzője, és nem tapasztalhatod meg, amit ne ismernél.
A Fiúisten a megtapasztalás - a megcselekvése mindannak, amit az Atya már tud önmagáról, már nem lehetsz azzá, amit nem tapasztal&172;tál meg.
A Szentlélek a lét- a kiszabadulás mindabból, amit a Fiú megtapasz&172;talt önmagáról; a maradéktalan, a kiteljesedett vanság, mely csak a tu&172;dásra és a megtapasztalásra emlékezve válik lehetségessé.
Ez a legteljesebb lét, az üdvözültség. Ez lsten állapota, miután meg&172;ismerte és megtapasztalta Önmagát. Ez az, mely után lsten sóvárgott kezdetben.
Természetesen már túljutottál azon a ponton, mikor még el kell ma&172;gyarázni, hogy lsten ábrázolása Atyaként és Fiúként semmiféle kapcso&172;latban nem áll a nemekkel. Ezt a képes beszédet a legutóbbi szentírá&172;sotokból merítem. Korábban a szent iratok Anya és Leány megnevezés&172;sel alkalmazták ugyanezt a hasonlatot. Egyik sem helytálló. A ti elmé&172;tek azonban az ilyen összefüggéseket fogja fel a legkönnyebben: szü&172;lő-utód; ami előidéz, és ami létrejön.
A háromság harmadik tagjának hozzáadásával a következő össze&172;függést kapjuk:
Ami Előidéz - Ami Létrejön - Ami Van.
Ez a Hármas Valóság lsten aláírása. Ez az isteni mintázat. Ez a "há&172;rom az egyben" mindenütt megtalálható az éteri világokban. Nem ke&172;rülheted el az idő és a tér, lsten és a tudatosság, vagy bármely más fi&172;nom összefüggés esetében. Másfelől viszont nem találsz rá a Háromság Igazságára az élet durva összefüggéseiben.
A Háromság Igazságát az élet finom kapcsolataiban bárki felismer&172;heti, akit foglalkoztatnak az ilyen összefüggések. Egyes teológusaitok Atya, Fiú és Szentlélek néven foglalják össze a Háromság Igazságát. A pszichiátereitek a tudatfölötti, tudatos és tudattalan kifejezéseket hasz&172;nálják. Egyes spiritualisták szellemről, testről és lélekről beszélnek. A tudósaitok energiáról, anyagról és éterről értekeznek. Egyes filozófusaitok azt mondják, hogy valamely dolog csak akkor válik igazzá, ha gondolatban, szóban és tettben egyaránt igaz. Az idő tekintetében háromféle időt hoztok szóba: a múltat, a jelent, és a jövőt. Hasonlóképpen az ész&172;lelésben is három mozzanat létezik - előtte, most és utána. A térbeli összefüggésekről szólván akár a Világegyetem bármely pontját tekin&172;ted, akár a saját szobád valamely pontját, akkor az ittet, az ottot, és a köztes teret különbözteted meg.
A durva összefüggések kérdéseiben nem ismered a "köztes" fogaI&172;mát. Ezek az összefüggések ugyanis mindig kettősek, míg a magasabb szintű összefüggések kivétel nélkül hármasak. Úgyhogy van bal-jobb, fent-lent, kicsi-nagy, gyors-Iassú, forró-hideg, és a valaha teremtetett legnagyobb kettősség: férfi-nő. Ezekben a kettősségekben nincsen köz&172;tes. Valamely dolog vagy az egyik vagy a másik - avagy eltérő mérték&172;ben ezen végletek valamelyikének a változata.
A durva összefüggések birodalmában semmi nem létezhet az ellen&172;téte nélkül. Ebben a valóságban gyökerezik mindennapi tapasztalataid döntő többsége.
A finom összefüggések világában semminek nincs ellentéte. Ebben a közegben Minden Ugyanaz - és minden végtelen körben folyik egymásba.
Az idő olyan finom, éteri birodalom, melyben egymásból követke&172;zően létezik az, amit múltnak, jelennek és jövőnek nevezel. Ezek tehát nem tekinthetők egymás ellentéteinek, inkább ugyanazon egész külön&172;féle, végső soron csakis a te nézőpontodból megkülönböztethető ré&172;szeinek; ugyanazon eszme folyamatának; ugyanazon energia ciklusai&172;nak; ugyanazon örökös Igazság különféle nézőpontjainak. Ha ebből arra következtetsz, hogy a múlt, jelen és jövő egy és ugyanazon "idő"&172;ben létezik, akkor helyesen látod. (De még nincs itt a megfelelő pilla&172;nat, hogy ezt bővebben kifejtsem. Akkor jön el az ideje, amikor majd az idő fogalmát elemezzük.)
A világ tehát azért olyan, amilyen, mert nincs más módja a létének, és mert a durva fizikai összefüggések birodalmában létezik. Földren&172;gések és hurrikánok, áradások és tornádók, és mindazok az események, melyeket természeti katasztrófáknak nevezel, csupán az egyik véglettől a másikig haladó elemek mozgásának a megnyilvánulásai. A születés-halál körforgás is ennek a mozgásnak a része. Ez az élet ritmusa, melynek a durva összefüggések világában minden alá van vetve, minthogy az élet maga a ritmus. Hullám, rezgés, a Minden szí&172;vének alapvető lüktetése.
A rossz közérzet és a betegség ellentétes az egészséggel és a jó köz&172;érzettel, és a te valóságodban csakis a te kifejezett kívánságodra jön&172;nek létre. Nem lehetsz beteg anélkül, hogy valamilyen szinten ne ma&172;gad okozd a betegségedet, és abban a pillanatban javulni fog az álla&172;potod, amint úgy döntesz. A mélységes személyes csalódottság választott válasz, és a világszerte tapasztalható balsors a világ tudati állapo&172;tának az eredménye.
A kérdésedből az következik, hogy Én határoztam el ezeket az ese&172;ményeket, hogy az Én akaratom és vágyam, hogy mindezek bekövetkezzenek. Én azonban egyáltalán nem akarom, hogy létezzenek efféle csapások, csak figyelem, hogy ti viszont éppen ezt teszitek, és nem lé&172;pek fel a megszüntetésük érdekében, mert azzal keresztezném az akaratotokat, akkor viszont megfosztanálak benneteket lsten megtapasztalásátóI, márpedig ez az az élmény, melyre ti és Én szövetkeztünk.
Ne kárhoztasd tehát mindazt, amit rossznak nevezel a világban. In&172;kább kérdezd meg magadtól, mit tudsz arról, amit rossznak ítéltél, és hogyan kívánod megváltoztatni.
Tekints magadba, és tedd fel a kérdést: "Az Énem mely része kíván&172;ja megtapasztalni ezt a csapást? Az élet mely oldalát kívánom meg&172;idézni?"; mert az életben minden a teremtés, az általad véghezvitt teremtés eszköze, és valamennyi esemény pusztán alkalmat kínál rá, hogy eldönthesd, Ki Vagy, és azzá lehess.
És mert ez minden lélek esetében érvényes, megértheted, hogy a mindenségben nincsenek áldozatok, csak teremtők. A Földön járt Mes&172;terek mindannyian tisztában voltak ezzel. Ezért nem számít, melyik Mestert nevezed meg, egyik sem képzelte áldozatnak magát - bár so&172;kat közülük ténylegesen megfeszíttettek.
Minden lélek egy-egy Mester - bár némelyik nem emlékszik az ere&172;detére, vagy az örökségére. Ám mindegyikük megteremti a legma&172;gasztosabb céljainak megfelelő és a leggyorsabb emlékezéshez szük&172;séges helyzetet és körülményeket - a mostnak nevezett valamennyi pillanatban.
Ne ítéld meg a más által járt karmikus utat. Ne irigyeld a sikert, és ne szánakozz a kudarcon, mert nem tudhatod, mi a siker, és mi a kudarc az adott lélek értékelésében. Ne nevezz csapásnak valamely eseményt, és ne nevezd örömtelinek se, amíg el nem döntöd, vagy meg nem ér&172;ted, hogy mi célt szolgál. Vajon csapást jelent-e a halál, ha ezrek éle&172;tét menti meg? És örömteli-e az élet, ha gyászon kívül semmi mást nem okoz? Nem ítélheted meg mindezt. Jobban teszed, ha bölcsen hall&172;gatsz, és nem faggatsz másokat sem.
Ez nem jelenti azt, hogy ügyet se vess a segélykérésre vagy hogy fojtsd el a saját lelked vágyát, amikor bizonyos körülmények vagy fel&172;tételek megváltoztatására törekszik. Annyit jelent csupán, hogy kerüld a címkézést és az ítélkezést, míg teszed, amit teszel. Mert minden kö&172;rülmény ajándék, és minden élményben kincs rejlik.
Volt egyszer egy lélek, aki fénynek ismerte önmagát. Lévén újdonat&172;új lélek, türelmetlenül vágyott a megtapasztalásra. "Én vagyok a fény&172; mondogatta -, én vagyok a fény." Ám mindaz, amit erről tudott és mon&172;dott, nem helyettesíthette a megtapasztalását. Márpedig abban a birodalomban, ahol ez a lélek felbukkant, semmi más nem létezett, csak fény, fény és fény. Valamennyi lélek nagyszerű volt, valamennyi lélek csodálatos volt, és valamennyi lélek az én fenséges fényemmel ragyo&172;gott. Ilyenformán a szóban forgó kis lélek úgy érezte magát, mint gyer&172;tyaláng a napsütésben. A legnagyobb ragyogás közepette, melyhez ugyan maga hozzátette a sajátját, nem láthatta önmagát, nem tapasz&172;talhatta meg önmagát annak, Aki és Ami Valójában.
Majd az történt, hogy ez a lélek epekedve sóvárgott megismerni önmagát. És oly hatalmas volt a vágyódása, hogy így szóltam egy napon:
- Tudod-e, kicsike, mit kell tenned, hogy kielégíthesd a te hatalmas vágyódásodat?
- Mit, Istenem, mondd, mit? Bármit megteszek! - kiáltotta a kicsi lélek.
- EI kell választanod magad tőlünk, többiektől - válaszoltam. - Fo&172;Iyamodj a sötétséghez.
- Mi az a sötétség, ó Szentséges Egy? - kérdezte a kicsi lélek.
- Az, ami te nem vagy - válaszoltam, és a lélek megértette.
Követte a tanácsomat. Eltávozott a Mindenségből, és egy másik tartományba költözött. Ebben a tartományban a lélek rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megtapasztaljon mindenféle sötétséget, és meg is tette.
Ám a sötétség közepette egyszer csak felkiáltott: "Atyám, atyám, mi&172;ért hagytál el engem". Miként te, amikor a legsötétebbnek tartott idő&172;ket éled. Én azonban soha nem hagylak el téged; mindig melletted va&172;gyok, és készen állok rá, hogy emlékeztesselek arra, Aki Valójában Vagy; és mindig készen állok rá, hogy hazahívjalak.
Ezért mondom, hogy legyél a fény a sötétségben, és ne átkozd a sö&172;tétséget.
És ne feledd, hogy Ki Vagy, olyankor sem, amikor mindenfelől körül&172;fog mindaz, ami nem vagy. Csak adj hálát a teremtésért, akkor is, ha éppen a megváltoztatására törekszel.
És tudd, hogy amit a legnagyobb megpróbáltatásod idején teszel, az lehet a legnagyobb diadalod. Mert az általad teremtett tapasztalat an&172;nak a kinyilvánítása, Aki Vagy - és Aki Lenni Akarsz.
Azért meséltem el ezt a kis történetet - a lobogó kis lélekről szóló tanmesét -, hogy jobban megérthesd, miért éppen olyan a világ, ami&172;lyen; és hogyan változhat meg mindez egyetlen pillanat leforgása alatt, ha mindenki emlékszik legmagasztosabb valósága isteni igazságára.
Nos, egyesek tehát azt mondják, hogy az élet iskola, és hogy mind&172;az, amit megfigyelsz és megtapasztalsz, a tanulásodat szolgálja. Erről korábban már véleményt mondtam, és most megismétlem: Nem azért jöttél erre az világra, hogy tanulj - csak ki kell nyilatkoz&172;tatnod, amit már tudsz. Ezzel a kinyilatkoztatással fogod kiteljesíteni magad, és a tapasztalatodon át teremted újjá magad. Ezzel igazolod az életet, és adsz célt neki. Így teszed szentséggé.

Azt mondod tehát, hogy mindaz a rossz, ami történik velünk, önnön vá&172;lasztásunk eredménye? Úgy érted, hogy még a világméretű csapásokat és katasztrófákat is bizonyos értelemben mi hozzuk létre, hogy "megtapasz&172;taljuk annak az ellentétét, Akik Vagyunk"? És ha így is van, nem akadna ke&172;vésbé fájdalmas mód - kevésbé fájdalmas számunkra és mások számára - arra, hogy megtapasztaljuk önmagunkat?

Számos kérdést tettél fel és nagyon jó kérdéseket. Vegyük csak sorra. Nem, szó sincs arról, hogy valamennyi rossznak tekintett dolog a sa&172;ját választásotok eredményeként történik meg veletek. Legalábbis nem tudatos értelemben - legalábbis nem úgy, ahogy te értelmezed. Az azonban igaz, hogy mindez igenis a ti teremtésetek.
Mindig, minden pillanatban a teremtés folyamatában vagytok. Min&172;den pillanatban. Minden percben. Minden nap. Hogy miként teremte&172;tek, azt majd később fejtjük ki. Egyelőre legyen elég annyi, hogy afféle hatalmas erejű "teremtőgép" vagytok, és szó szerint oly gyorsan jelení&172;titek meg az új és újabb megvalósulásokat, ahogy elgondoljátok.
Események, történések, feltételek, körülmények - valamennyi a tu&172;datból bukkan elő. Az egyéni tudat roppant erőteljes. Gondolj csak be&172;le, miféle alkotó energia szabadul fel, valahányszor ketten, vagy töb&172;ben összegyűlnek az Én nevemben! És a tömegtudat? Az bizony olyan erős, hogy világméretű következményekkel járó eseményeket és körül&172;ményeket teremthet!
Persze nem egészen helytálló azt mondani - legalábbis nem úgy, ahogy te érted -, hogy ti választjátok ezeket a következményeket. Ti másként döntötök, mint Én. Akárcsak Én, ti is megfigyelitek a következ&172;ményeket; és aztán, ellentétben velem, úgy választjátok meg, Kik Vagy&172;tok, hogy közben tekintettel vagytok rájuk.
Ám nincsenek a világon áldozatok, és nincsenek gazemberek sem. És ugyanígy mások választásának sem lehetsz az áldozata. Bizonyos szin&172;ten mindannyian megteremtettétek mindazt, amitől, mint hangoztatjá&172;tok, irtóztok - és a megteremtésével bizony ti magatok választottátok.
Ez a gondolkodásnak az a magasabb szintje, ahová előbb-utóbb minden Mester eljut. Mert csak amikor elfogadják a felelősséget az egé&172;szért, akkor érhetik el az erőt, mellyel megváltoztathatják annak egy ré&172;szét.
Ameddig magadévá teszed azt az elképzelést, hogy van valaki vagy valami más odakint, aki helyetted cselekszik, mindaddig megfosztod magad a lehetőségtől, hogy tudatosan irányítsd az eseményeket. Ha azonban kijelented: "Ezt én tettem", akkor lesz erőd változtatni rajta.
Sokkal könnyebb azon változtatni, amit te teszel, mint azon, amit más tesz.
Az első lépés ahhoz, hogy bármin is változtass, tudni és elfogadni, hogy az a te választásod eredményeként olyan, amilyen. Ha nem tu&172;dod elfogadni a saját személyes szinteden, akkor próbáld meg annak megértésével, hogy mindannyian egyek vagyunk. Ezután teremtsd meg a változást, nem azért mert az a bizonyos dolog rossz, hanem mert már nem fejezi ki pontosan azt, Aki Vagy.
A cselekvés egyetlen indoka: kinyilatkoztatni a Mindenségnek, hogy Ki Vagy.
Ezt az utat járva az élet ön- és Én teremtővé válik. Tudniillik arra használod az életet, hogy megteremtsd az Énedet, mint azt, Aki Vagy, és Aki Mindig ls Akartál Lenni. Ugyanígy egyetlen ok létezik bárminek a visszavonására: mert az már nem fejezi ki, hogy Ki Akarsz Lenni. Nem tükröz téged. Nem képvisel.
Ha hű ábrázolásra vágysz, akkor azon kell igyekezned, hogy min&172;dent megváltoztass az életben; mindent, ami nem illik ahhoz a képhez, amit ki akarsz vetíteni az örökkévalóságba.
A legtágabb értelemben minden "rossz", ami megesik veled, a te vá&172;lasztásodból fakad. A hiba nem is abban rejlik, hogy mellettük döntöt&172;tél, hanem abban, hogy rossznak nevezed őket. Ez esetben rossznak nevezed magadat is, minthogy mindezt te magad teremtetted.
Ezt a minősítést viszont képtelen vagy elfogadni; ezért, hogy ne kell&172;jen rossznak tekintened az életed, megtagadod önnön teremtményei&172;det. Ez az érzelmi, értelmi és spirituális hazugság végül oda vezet, hogy elfogadsz egy világot, melyben a feltételek éppen olyanok, amilyenek.
Ha elfogadnád - és mélyen át is éreznéd - a személyes felelősséget a világ iránt, akkor egészen másféle helyen találnád magad. Hát még, ha mindenki átérezné a felelősségét! Hogy mindez oly kétségbevonhatat&172;lanul nyilvánvaló, az még fájdalmasabbá, és végtelenül csúfondárossá teszi a helyzetet.
A világ természeti csapásai, és katasztrófái - tornádói és hurrikánjai, vulkánjai és áradásai; a fizikai felfordulások - persze nem kifejezetten általad teremtetnek. Viszont te hozod létre azt, hogy mindez milyen mértékben érinti az életedet.
Ám a világmindenségben történő, akár minden képzeletet felülmúló eseményekről igenis állítható, hogy ti ösztönöztétek és teremtettétek őket.
Ezeket az eseményeket az ember közös tudata teremti. Az egész vi&172;lág együttesen afféle társteremtő, és létrehozza mindezeket a tapaszta&172;latokat. Amit egyenként tesztek, az ott rezeg bennük, eldöntve, mit je&172;lentenek számodra, és hogy velük összefüggésben Ki Vagy.
Együttesen és egyénileg teremtitek meg tehát az életet és a megta&172;pasztalt időket a lélek megszabadulásának érdekében.
Azt kérdezted, volna-e kevésbé fájdalmas módja átesni ezen a folyamaton - a válasz egyébként: igen -, amíg semmi sem változik még a külső tapasztalatodban. A földi tapasztalatokhoz és eseményekhez - a tieidhez és másokéihoz - társított fájdalom csökkentésének útja: meg&172;változtatni a módot, ahogy szemléled őket.
A külső eseményeken nem tudsz változtatni (mert azokat a nagy többség teremtette, és még nem fejlődött olyan fokra a tudatosságod, hogy képes volnál egyénileg módosítani az együttesen teremtett moz&172;zanatokon), így a belső tapasztalatodat kell megváltoztatnod. Ez az út&172;ja az élet tökéletes ismeretének.
Semmi nem fájdalmas önmagában és önmagától. A fájdalom a hibás gondolkozás eredménye.
A Mester a legrettenetesebb fájdalmat is megszüntetheti; így gyógyít.
A fájdalom mindig abból az ítéletből származik, amelyet egy bizo&172;nyos dologról mondasz. Ne ítélj, és megszűnik a fájdalom. Az ítélet többnyire a megelőző tapasztalatokon alapul. Az elképzelésed vala&172;mely dologról egy korábbi elképzelésből ered. Az előző elképzelésed pedig egy azt megelőző elképzelésből - az az elképzelés pedig megint egy másikból, és így rakódnak tovább egymásra az elképzelések, mint az építőkockák, egészen addig, amíg vissza nem jutsz a "tükörterem&172;be", ahogy az első gondolatot nevezem.
Minden gondolat alkotó és nincs hatalmasabb gondolat az eredeti gondolatnál. Ezért mondják olykor eredendő bűnnek.
Márpedig az eredendő bűn az, ha az első gondolatod hibás valamely dologról. Ez a hiba aztán sokszorosan halmozódik, valahányszor má&172;sodik, harmadik stb. gondolatod támad ugyanerről a dologról. A Szent&172;lélek feladata, hogy új értelmezésekre serkentsen, amelyek megszaba&172;dítanak a tévedéseidtől.

Na várjunk csak... Ezek szerint nem szabad rossznak tartanom, hogy gyermekek éheznek Afrikában? Az erőszakot és az igazságtalanságot Ame&172;rikában? A százakat elpusztító földrengést Brazíliában?

Isten világában nincsen "szabad" vagy "nem szabad". Tedd, amit tenni akarsz. Tedd azt, ami úgy tükröz, úgy ábrázol téged, mint Éned egyre nagyszerűbb változatát. Ha rossznak akarod tartani, tartsd rossz&172;nak.
De ne ítélkezz és ne kifogásolj, mert semmiről nem tudod, miért történik meg, sem azt, hogy hová vezet.
És ne feledd: amit megbélyegzel, az téged fog megbélyegezni, és amit elítélsz, egy napon azzá válhatsz.
Inkább keresd a módját, miként változtathatod meg mindazt - vagy miként segíts másokat, akik megváltoztathatják -, ami már nem tükrö&172;zi a legmagasztosabb felfogásodat arról, Aki Vagy.
Ne feledd: minden áldás - mert minden lsten teremtése.

Megállhatnánk itt egy percre, amíg lélegzethez jutok? Jól hallottam? Mintha azt mondtad volna, hogy Isten világában nincs "szabad" és "nem szabad".

Így is van.

Hogy lehet ez? Ha ezek a Te világodban nincsenek, akkor hol lehetnek?

Csakugyan - hol?

Megismétlem a kérdést: hol másutt jelentkezhetne a "szabad" és a "nem szabad", ha nem a Te világodban?

A képzeletedben.

De mindazok, akik megtanítottak, a lehetre és a nem lehetre, a szabadra, és a nem szabadra, arra, hogy mi helyes és mi nem, határozottan állították, hogy ezeket a törvényeket Te Magad fektetted le - hogy mindez Isten elrendelése!

Ezek szerint akik téged tanítottak, mindannyian tévedtek. Én soha nem rendeltem el semmiféle "helyes" -t vagy "rossz" -at, sem "lehet" -et vagy "nem lehet" -et. Ha így tennék (ami elképzelhetetlen) az azt jelen&172;tené, hogy megfosztanálak a legnagyobb ajándéktól - a lehetőségtől, hogy úgy tégy, ahogy kedved tartja, és megtapasztald cselekedeteid eredményét; az esélytől, hogy megteremtsd megújult önmagad, annak a képére és hasonlatosságára, Aki Valójában Vagy; annak a terétől, hogy létrehozd egyre fenségesebb Éned valóságát, mely a legszárnya&172;lóbb elképzeléseden alapul arról, hogy mire vagy képes.
Azt állítani, hogy valami - gondolat, szó, tett - "helytelen", annyi lenne, mintha azt mondanám, hogy ne tedd meg. Ha azt mondanám, hogy ne tedd meg, az tilalmat jelentene számodra. A tilalom - korláto&172;zás. Korlátozni annyi lenne, mintha elutasítanám annak a valóságát, Aki Valójában Vagy, valamint a lehetőséget, hogy megteremtsd és meg&172;tapasztald ennek igazságát.
Némelyek szerint szabad akaratot adtam nektek, ám ugyanezek az emberek azt is kijelentik, hogy ha nem engedelmeskedsz Nekem, ak&172;kor a pokolra küldlek. Ugyan, miféle szabad akarat volna ez? Hát nem lsten kigúnyolása ez - egy szót sem szólni a mi igazi kapcsolatunkról?

Nos, akkor talán térjünk át egy másik területre, mégpedig a menny és a po&172;kol kérdéskörére. Amennyire ezek után meg tudom ítélni, nincs is pokol.

Már hogy ne lenne pokol? Csak nem az, amire gondolsz, és a mon&172;dott okok miatt nem is tapasztalod meg.

Mi hát a pokol?

A választásaid, döntéseid és teremtéseid lehetséges legrosszabb vég&172;kimenetelének az átélése. A természetes következménye bármely olyan gondolatnak, amely elutasít Engem, vagy nem mond semmit arról, hogy Ki Vagy - Velem összefüggésben.
A fájdalom, melyet a helytelen gondolkozás miatt kell elszenved&172;ned. De még a "helytelen gondolkozás" kifejezés is félrevezető, mint&172;hogy ilyesmi sincsen.
A pokol az öröm ellentéte. A beteljesületlenség. Hogy tudod, Ki és Mi Vagy, és elmulasztod megtapasztalni. A pokol: kevesebbnek lenni. Olyan hely azonban nincsen, ahogy a poklot elképzelitek, ahol örök&172;ké égő tűzben égtek, és soha véget nem érő kínokat kell kiállnotok. Mi&172;féle célom is lehetne vele?
Még ha megfordulna is bennem az a rendkívül lsten-telen gondolat, hogy nem "érdemled ki" a mennyet, miért is érezném szükségét vala&172;miféle bosszúnak, vagy büntetésnek azért, mert hibáztál? Nem volna egyszerűbb Számomra csupán megszabadulni tőled? Miféle bosszúál&172;ló részem igényelné, hogy örökké tartó kínoknak vesselek alá?
Ha erre azt feleled, hogy az igazság igénye, hát nem jobban szolgálná végül ezt az úgynevezett igazságot, ha csak elutasítanám az egyesülést Velem a mennyben? Mi szükség lenne még a végtelen fájda&172;lom büntetésére is?
Bizony mondom, nincs ilyen élmény a halál után, bármilyen csino&172;san felépítettétek is a félelmen alapuló teológiátokban. Ám igenis léte&172;zik a léleknek olyan élménye, olyan boldogtalan, beteljesületlen, töre&172;dékes, lsten legnagyobb gyönyörűségétől elszigetelő élménye, mely a lelked számára maga a pokol. De bizony mondom, nem Én küldlek oda, és nem is Én idézem elő ezt az élményt. Te, te magad teremted meg ezt a tapasztalatot, valahányszor elválasztod az Énedet a legma&172;gasztosabb gondolatoktól önmagadról. Te magad teremted meg ezt az élményt, valahányszor elutasítod az életet; valahányszor visszautasí&172;tod azt, Ami és Aki Valójában Vagy.
Ez a tapasztalat azonban soha nem örökkévaló. Nem is lehet az, mi&172;vel nem szerepel a tervemben, hogy mindörökre elkülönülj Tőlem. Ez voltaképpen egyenesen képtelenség - ennek kivitelezéséhez ugyanis nem elég elutasítanod azt, Aki Vagy, hanem Nekem is ezt kellene ten&172;nem. Márpedig soha nem teszem meg. És ha egyikünk őrzi az igazsá&172;got rólad, akkor ez az igazság végső soron diadalmaskodni fog.

De ha nincs pokol, ez azt jelenti, hogy azt teszem, amit akarok, azt cse&172;lekszem, amihez csak kedvem támad, elkövethetek bármely tettet, anélkül, hogy megtorlástól kellene tartanom?

Hát félelemre van szükséged ahhoz, hogy azt tedd, ami valójában helyes? Fenyegetni kell azért hogy "jó legyél"? Egyáltalán, mi az a "jó&172;nak lenni"? Ki az, aki kimondhatja erről a végső szót? Ki állítja fel az irányelveket? Ki alkotja meg a szabályokat?
Bizony mondom: te magad szabod meg a szabályokat. Te magad ál&172;lítod fel a irányelveket, és te magad döntöd el, jól cselekedtél-e; hogy jól cselekszel-e. Te vagy az egyetlen, aki eldönti, Ki és Mi Vagy Valójá&172;ban - és Ki Akarsz Lenni. És te vagy az egyetlen, aki megítélheti, jól cselekszel-e.
Senki más nem fog elítélni - mert miért és hogyan ítélné el, és ne&172;vezné rossznak lsten a teremtését? Ha azt akarnám, hogy mindig min&172;dent tökéletesen tegyél, meghagyhattalak volna a teljes tökéletesség állapotában, melyben leledztél, mielőtt ideérkeztél volna. Számodra azonban éppen az a folyamat lényege, hogy fedezd fel önmagad, és te&172;remtsd meg az igazi Éned, amilyen igazán vagy - és amilyen igazán kí&172;vánsz lenni. Ám soha nem lehetnél azzá, ha nem lenne választási le&172;hetőséged másnak lenni.
Büntesselek meg tehát azért, mert döntesz, noha éppen én állítottam eléd ezt a lehetőséget? Ha nem akartam volna, hogy legyen más választásod, akkor miért tettem lehetővé?
Tedd csak fel magadnak ezt a kérdést, mielőtt rám osztanád az ítél&172;kező lsten szerepét!
A közvetlen válasz tehát így hangzik a kérdésedre: igen, ponto&172;san azt tehetsz, amit csak kívánsz, a megtorlástól való félelem nél&172;kül. Ez szolgálhat téged igazán - ám tudatában kell lenned a következményeknek.
A következmények pedig az eredmények, a természetes fejlemé&172;nyek. És ez nem azonos sem a megtorlással, sem a büntetéssel. Ezek egyszerűen vannak. A természet törvényeinek természetes működésé&172;ből következnek. Megtörténnek, előre láthatóan és megjósolhatóan, annak következményeként, ami éppen megtörténik.
Minden fizikai életműködés összhangban áll a természet törvényei&172;vel. Ha majd emlékezni fogsz ezekre a törvényekre, és alkalmazod is őket, akkor fizikai szinten is irányítani tudod az életed. Amit büntetésnek tekintesz - vagy gonosznak, vagy balszerencsének nevezel -, az nem más, mint hogy valamely természeti törvény érvényesíti a jogait.

Ezek szerint, ha ismerem ezeket a törvényeket, akkor soha, egy pillanat&172;ra sem kerülök ismét bajba? Erre gondolsz?

Mondjuk úgy, hogy soha nem tapasztalnád meg az Énedet abban az állapotban, melyet "baj" -nak hívsz. Egyetlen élethelyzet sem jelentene nehézséget. Semmiféle körülmény nem dúlna fel. Véget vetnél minden aggodalmaskodásnak, kétségnek és félelemnek. Úgy élnél, ahogy az elképzelésed szerint Ádám és Éva élt - nem, mint test nélküli lény az abszolút birodalmában, hanem mint megtestesült szellem a viszonyla&172;gosság birodalmában. És a tied lenne minden szabadság, minden öröm, minden béke, és a léleknek, aki valójában vagy, minden bölcses&172;sége és hatalma. Azaz teljes mértékben megvalósult lény lehetnél.
Ez a lelked célja. Hogy a lehető legteljesebb mértékben megvalósít&172;sa magát, még itt, a testben; hogy mindannak a megtestesülésévé váljon, ami valóban van.
Ez hát a tervem számodra, ez az elképzelésem: hogy megvalósuljak rajtatok keresztül. Hogy valóra váljon a fogalom, hogy tapasztalati úton ismerhessem meg a saját Énemet.
Én fektettem le a Mindenség törvényeit. Minthogy tökéletes törvé&172;nyek, tökéletes fizikai működést teremtenek.
Láttál már életedben a hópehelynél tökéletesebbet? Elképesztő bonyolultsága, a mintázata, a szimmetriája, összetéveszthetetlen különbözősége bármi mástól- mindez maga a titok. Rácsodálkozol a termé&172;szetnek erre a döbbenetes bemutatójára, igaz? Akkor gondolj arra, hogy ha ezt meg tudom tenni egyetlen hópehellyel, mit tehetek - és mit tettem - a Világegyetemmel?
Ha látnád a szimmetriáját, a tervezés tökéletességét - a legirdatla&172;nabb tömegtől a legapróbb részecskéig -, képtelen lennél felfogni az igazságát a te valóságodban. Még most, amikor csupán bátortalan pil&172;lantásokat vetsz felé, most sem tudod elképzelni, nemhogy megértenéd a horderejét. Azt persze tudod, hogy van jelentősége - sokkal bonyo&172;lultabb és rendkívülibb, hogysem be tudnád fogadni a jelenlegi felfogóképességeddeI. Csodálatosan fogalmazta meg a ti Shakespearetek:
"Több dolgok vannak földön és égen Horatio, mintsem bölcseImetek álmodni képes."

Akkor hogyan ismerhetném meg ezeket a törvényeket? Hogyan tanul&172;hatnám meg őket?

Ez nem tanulás kérdése, hanem az emlékezésé.

Akkor hogyan emlékezhetnék rájuk?

Kezdjük az elcsendesedéssel. Lépj ki a külső világból, úgy, hogy csak a belső világ táruljon a szemed elé. Erre a befelé pillantásra törek&172;szel, de nem leled meg addig, amíg oly mélyen leköt a külső valóság, így hát hatolj belülre, amennyire csak lehetséges. És ha nem befelé ha&172;ladsz, akkor belülről gyere ki, amikor a külvilággal foglalkozol. Ne fe&172;ledd ezt az alapigazságot:
Ha nem haladsz befelé, kívül rekedsz.
Tedd egyes szám első személybe, hogy személyesebbé váljon:
Ha nem haladok befelé, kívül rekedek.
Egész életedben kívül rekedtél.
Nincs semmi, ami ne lehetnél, nincs semmi, amit ne tehetnél, és nincs semmi, ami ne lehetne a tied.

Ez úgy hangzik, mint a mennyek ígérete.

Milyen másféle ígéretet tehetne az lsten? EI tudod képzelni, hogy ke&172;vesebbet ígérjek?
Az emberek évezredeken át nem hittek lsten ígéreteiben, a legsaját&172;ságosabb ok miatt: mert túlságosan jók voltak ahhoz, hogy elfogadják igaznak. Így aztán a kevesebbet ígérőt választottátok, a kisebb szerete&172;tet. Mert lsten legmagasztosabb ígérete mögött a legmagasztosabb sze&172;retet áll. A tökéletes szeretetet azonban nem tudjátok felfogni, követke&172;zésképp a tökéletes ígéret is felfoghatatlan a számotokra. Ahogy a tö&172;kéletes személy is. Ezért nem hisztek a saját Énetekben sem.
És ha nem tudtok hinni mindebben, az azzal jár, hogy Istenben sem sikerül hinnetek. Mert az Istenbe vetett hit életre hívja a hitet lsten leg&172;nagyszerűbb ajándékában - a feltétel nélküli szeretetben - és lsten leg&172;nagyszerűbb ígéretében: a határtalan lehetőségben.

Félbeszakíthatlak? Igazán kényelmetlen félbeszakítani Istent, amikor a legjobban belelendül... De az előbb megütötte a fülemet, hogy a határtalan lehetőséget említed, az pedig nem egyezik meg az emberi tapasztalattal.
Most ne az átlagos emberek által ismert nehézségekrő1 beszéljünk - mi van azoknak a lehetőségével, akik értelmi vagy fizikai korlátokkal születtek? Az ő lehetőségük is határtalan?

Ti magatok írtátok így a Szentírásotokban - sokféleképpen és számos helyen.

Mondj egy példát.

Nézd meg, mi áll a Teremtés Könyvében. 11. fejezet 6. vers.

Így szól: "És mondá az Úr: Ímé e nép egy, és az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vi&172;gyenek mindent, amit elgondolnak magukban".

Úgy van. Nos érted már?

Ez még mindig nem válasz arra a kérdésre, hogy mi a helyzet a gyengék&172;kel, a tétovákkal, a hátrányos helyzetűekkel; mindazokkal, akik valamilyen eredendő hátránnyal küszködnek.

Feltételezed, hogy úgy korlátozottak, ahogy te veted fel, és nem a sa&172;ját választásuk alapján? EI tudod képzelni, hogy az emberi lélek vélet&172;lenül ütközik az élet kihívásaiba, bármilyenek legyenek is azok?

Úgy érted, hogy a lélek választja meg, miféle életnek akar elébe nézni?

Nem, hiszen az semmissé tenné a kihívás célját. A cél pedig a meg&172;tapasztalás létrehozása, és ennek révén az Éned megteremtése - a Most dicsőséges pillanatában. Ezért nem választod azt az életet, amelyet meg fogsz tapasztalni a maga idejében.
Ám kiválaszthatod a személyeket, a helyeket, és az eseményeket - a feltételeket és a körülményeket, a kihívásokat és az akadályokat, a ked&172;vező alkalmakat és a választási lehetőségeket -, melyekkel létrehozod a megtapasztalást. Kiválaszthatod a színeket a palettád számára, az eszközöket a szerszámosládádba, a berendezéseket a műhelyedbe.
Hogy mire viszed mindezzel, nos, az már nem a te dolgod. Az az élet dolga.
A lehetőséged mindabban határtalan, amiről magad döntöttél úgy, hogy megteszed. Ne gondold, hogy a korlátozottnak mondott testben megtestesült lélek nem érheti el lehetőségei teljességét; hiszen azt sem tudod, mit szándékozik megtenni. Nem értheted a szándékait. Nem vagy tisztában a terveivel.
Ezért áldás minden személy és minden állapot. Így erősíted meg Is&172;ten teremtésének tökéletességét - és mutatod meg a belé vetett hitedet. Mert lsten világában semmi nem történik véletlenül, és nem létezik olyasmi, mint az előszeretettel emlegetett "véletlen egybeesés". A világ nem véletlenszerű választások, vagy az általad sorsnak nevezett sze&172;rencsejáték zűrzavara.
Ha egy hópehely oly tökéletes lehet a maga valóságában, csak nem gondolod, hogy ugyanez nem mondható el egy oly fenséges csodáról, mint az életed?

De hát még Jézus is gyógyította a betegeket. Miért gyógyította őket, ha olyan "tökéletes" ez az állapot?

Jézus nem azért gyógyította azokat, akiket gyógyított, mintha tökéletlennek látta volna az állapotukat. Azért gyógyította őket, mert látta, hogy a lelkük, fejlődésük részeként, gyógyulásra vágyik. A fejlődésük&172;ben látta a tökéletességet. Felismerte és megértette a lélek szándékát.
Ha Jézus úgy érezte volna, hogy valamennyi betegség értelmi, érzelmi vagy fizikai tökéletlenséget képvisel, akkor inkább egyszerre minden&172;kit meggyógyított volna a bolygón. Vagy kételkedsz benne, hogy megtudta volna tenni?

Dehogy. Őszintén hiszem, hogy megtehette volna.

Jó. Akkor most töprengj el rajta: miért nem tette meg? Miért döntött úgy a Megváltó, hogy egyeseket szenvedésre ítél, míg másokat meg&172;gyógyít? És ugyanígy, miért tűri el Isten egyáltalán a szenvedést? Ezt a kérdést tetted fel az imént, és változatlan a válasz. A tökéletesség a fo&172;lyamatban mutatkozik meg - és az egész élet a választásból fakad.
Nem értelmezhető, nem helyes és nem is lehet vitába szállni a válasz&172;tással, sem megkérdőjelezni, és különösen helytelen elmarasztalni.
A megfelelő hozzáállás a megfigyelés, és azután megtenni, ami meg&172;tehető, ami segít a léleknek a törekvésében, hogy megvalósíthasson egy magasabb szintű választást is. Légy ezért figyelmes mások válasz&172;tásával kapcsolatban, de semmiképp ne ítélkezz. Légy tudatában, hogy számukra az adott választás a tökéletes a mostnak ebben a pillanatá&172;ban - és állj készen, hogy a segítségükre siess, amikor újabb választás&172;ra törekednek, egy eltérő, egy magasabb szintű választásra.
Keresd a közösséget mások lelkével, és megvilágosodik előtted a cél&172;juk és a szándékuk. Ezt tette Jézus, amikor gyógyított - és ezt teszi mindazokkal, akiknek megérinti az életét. Jézus meggyógyította mind&172;azokat, akik felkeresték önmaguktól, vagy akiket mások küldtek hozzá, hogy könyörögjenek érettük. Szó sincs véletlenszerű gyógyításról. Ez utóbbi sértené a Világmindenség szent törvényét - hagyd, hogy minden lélek járja a maga útját.

Akkor ez azt jelentené, hogy kérés nélkül senkin nem szabad segíte&172;nünk? Bizonyára nem, különben sohasem segíthetnénk az éhező indiai gyermekeken, a megkínzott afrikai embertömegeken, a szegényeken, vagy a lecsúszottakon. Elveszne minden emberiességi igyekezet, és tilos lenne minden jótékonykodás. Meg kell várnunk, amíg valaki kétségbeesésében értünk kiált, vagy éppen egy egész nemzet könyörög segítségért, amíg sza&172;bad megtennünk, ami egyébként nyilvánvalóan helyes?

A kérdésben a válasz. Ha egy tett nyilvánvalóan helyes, akkor tedd meg. De tartózkodj a szélsőséges ítélettől, különös tekintettel arra, hogy mi az, amit te helyesnek és amit rossznak nevezel.
Minden dolog csakis attól helyénvaló vagy rossz, hogy te magad kijelented róla. Semmi nem a természetéből fakadóan helyes vagy helytelen.

Semmi?

A "helyes" vagy "helytelen" nem eredendő és önmagából következő állapot. Egyéni, esetenként pillanatnyi ítélet csupán, valamely egyéni értékrend szerint. Egyéni ítéleteiddel teremted meg önnön Énedet &172;személyes értékeid által határozod meg és nyilvánítod ki, hogy Ki Vagy.
A világ pontosan azért, és olyan formában létezik, hogy megalkot&172;hasd ezeket az ítéleteket. Ha a világot a tökéletes állapot jellemezné, akkor értelmét, célját és lehetőségét vesztené az Éned megteremtésé&172;nek folyamata. Az volna a vég. Véget érne az ügyvédi pályafutás, ha nem volna pereskedés. Véget érne az orvos pályája, ha nem lenne több betegség. Véget érne a filozófus feladata, ha nem merülne fel több kérdés.

És véget érne Isten pályafutása, ha nem lenne több nehézség!

Pontosan. Nagyon helyesen mondod. Ha nem lenne mit teremteni, mindannyiunk számára véget érne a teremtés. Mindannyian, minden szinten érdekeltek vagyunk abban, hogy folytatódjék a játék. Mind&172;annyian azt mondjuk, hogy szeretnénk megoldani minden nehézséget, valójában azonban nem merünk megoldani minden gondot, hiszen ak&172;kor nem maradna számunkra tennivaló.
Pontosan érti ezt az ipari-katonai intézményrendszer. Ezért száll szem&172;be rendületlenül minden olyan kísérlettel, mely egy minden fegyvert s vi&172;tézt elvető kormányzatot segítene hatalomra bárhol a világon.
Az orvosi intézményrendszer is jól érti ezt. Ezért száll szembe ren&172;dületlenül- és a túlélése érdekében nem is tehet másként - azzal, hogy akár csak megemlítse a csodák lehetőségét.
A vallási közösségek ugyanilyen egyértelműen nyilvánulnak meg, ezért támadják egységesen lsten minden olyan meghatározását, mely nem tartalmazza a félelmet, az ítélkezést, a megtorlást és minden olyan meghatározást az Énről, amely nem tartalmazza a saját elképzelésüket az Istenhez vezető egyetlen igaz útról.
Ha azt mondanám, hogy te vagy lsten - akkor mi marad a vallásnak? Ha azt mondanám, hogy meggyógyultál, mi marad akkor a tudomány&172;nak és az orvostudománynak? Ha azt mondanám, hogy békében fogsz élni, mi marad akkor a béketeremtőknek? Ha azt mondanám, hogy a világ elkészült, akkor mi marad a világnak?
És mi lesz a csőszerelőkkel, nem igaz?
A világot lényegében kétfajta ember népesíti be: azok, akik megad&172;ják, amit kívánsz, és azok, akik rögzítik a dolgokat. Bizonyos értelem&172;ben azok is rögzítenek, akik adnak (mint a hentesek, a pékek, vagy ép&172;pen a gyertyaöntők). Mert a vágy valami után, gyakran együtt jár az adott dolog szükségletével. Ezért mondják a szenvedélybetegek, hogy szükségük van a kábítószerre. Légy hát óvatos, hogy ez a vágy ne váljék szenvedéllyé.

Azt mondod, hogy a világnak mindig lesznek gondjai? Hogy ez az útja annak, amit valójában akarsz?

Azt mondom, hogy a világ olyan, amilyen, ahogy a hópehely is olyan, amilyen: a tervnek megfelelő. Ilyennek teremtetted meg - és amilyennek megteremtetted az életed, pontosan olyan lesz. Azt akarom, amit te akarsz. Azon a napon, amikor igazán azt akarod, hogy vé&172;get érjen az éhség, akkor nem lesz többé éhezés. Minden erőforrást a rendelkezésedre bocsátottam, amellyel elérheted. Rendelkezésedre áll valamennyi eszköz, mellyel meghozhatod ezt a döntést. Csakhogy nem tetted meg. Nem, mert nem tudod megtenni. A világ holnapra vé&172;get vethetne az éhezésnek, ti azonban másképp döntötök.
Bizonygatjátok, milyen súlyos okok állnak annak hátterében, hogy naponta negyvenezer ember éhen hal. Csakhogy nincsenek ilyen okok, sem súlyosak, sem könnyedek. És miközben azt állítjátok, hogy semmit nem tehettek napi negyvenezer éhhalál ellen, naponta ötvenezer em&172;bert hoztok a világra, hogy új életet kezdjenek. És ezt nevezitek szere&172;tetnek. És lsten tervének. Márpedig ebből az - úgymond - tervből tel&172;jes mértékben hiányzik a logika és az indíték, a könyörületről nem is beszélve.
Világos szavakkal megmutatom, hogy a világ azért olyan, amilyen, mert ti így döntöttetek. Módszeresen megsemmisítitek a környezeteket, majd az úgynevezett természeti katasztrófákra mutogattok, mint lsten kegyetlen tréfájára, avagy sóhajtozva emlegetitek a vad természet könyörtelenségét. Ám csak önmagatokat csapjátok be, és a ti módszerei&172;tek kegyetlenek.
Nincs semmi, ami gyengédebb volna a természetnél. És semmi, de semmi nem lehet kegyetlenebb a természethez, mint az ember. Mégis úgy tesztek, mintha semmi közötök nem lenne az egészhez; minden fe&172;lelősséget elhárítotok. Nem a ti hibátok, mondjátok és ebben történe&172;tesen igazatok van. Ez ugyanis nem hiba, hanem választás kérdése. Dönthettek úgy is, hogy akár már holnap véget vettek az esőerdők pusztításának. Dönthettek úgy is, hogy megállítjátok a bolygótok fölött lebegő védőréteg sorvadását. Dönthettek úgy, hogy nem folytatjátok to&172;vább a Föld eredeti ökoszisztémájának folyamatos gyilkolását. Töre&172;kedhetnétek rá, hogy összerakjátok a hópelyhet, vagy legalább, hogy megállítsátok kérlelhetetlen olvadását - megteszitek-e?
Hasonlóképp akár már holnap véget vethetnétek minden háború&172;nak. Egyszerűen. Könnyen. Csak arra van szükség - amire mindig is szükség volt -, hogy mindannyian egyetértsetek. Márpedig ha nem tud&172;tok egyetértésre jutni, egy ilyen alapvetően egyszerű dologban, mint hogy abbahagyjátok egymás gyilkolását - hogyan is tudnátok megidéz&172;ni a mennyeket, miközben ökölrázással próbáljátok rendbe tenni az életeteket?
Semmit nem teszek értetek, amit ti nem tesztek meg magatokért. Ez a törvény, ez a kinyilatkoztatás.
A világ miattatok és a ti döntéseitek miatt olyan, amilyen - vagy ép&172;pen az elmulasztott döntéseitek miatt.
Miattatok és a döntéseitek miatt olyan az életetek, amilyen - vagy éppen az elmulasztott döntéseitek miatt.

De én nem döntöttem úgy, hogy bárkit is eIüssön a teherautó! Nem dön&172;töttem úgy, hogy bárkit is megtámadjon a rabló, vagy megerőszakoljon egy mániákus. Ezt joggal mondhatnák az emberek. Legalábbis akadnak embe&172;rek a világon, akik joggal mondhatnák.

Mindannyian részesei vagytok az alapvető oknak, amely előidézi a vágyat: rabolni, vagy vélt szükségletet lopni. Mindannyian együtt teremtettétek meg azt a tudatosságot, mely lehetővé teszi az erőszakot. És ha magatokba néztek, bizony látjátok, mi hozta létre a bűnt, és vé&172;gül neki láttok megváltoztatni az állapotot, melyből eredt.
Tápláld az éhezőket, adj magas méltóságot a szegényeknek. Juttasd kedvező alkalomhoz a kevésbé szerencséseket. Vess véget az előítélet&172;nek, amely homályban és dühös indulatban tartja a tömegeket szerény ígérettel a jobb holnapról. Vesd el a céltalan tabukat és korlátokat a szexuális energiával kapcsolatban - inkább segíts hozzá másokat, hogy megértsék a csodáját, és megfelelően alkalmazzák. Hosszú út vár rá&172;tok, amíg végérvényesen véget ér a rablás és az erőszak.
Ami az úgynevezett "véletleneket" illeti - a teherautó befordul a sar&172;kon, egy tégla zuhan alá az égből -, tanulj meg üdvözölni minden egyes ilyen balesetet, mint a mérhetetlen mozaik egy-egy kicsiny ré&172;szét. Azért jöttél ide, hogy kidolgozd az egyéni tervedet önnön üdvö&172;zülésedre. Az üdvözülés azonban nem jelenti azt, hogy megmented magad az ördög kelepcéitől. Nincsen sem ördög, sem pokol. A nem megvalósítás végzetes feledékenységétől mented meg magad.
Nem veszíthetsz ebben a csatában. Nem hibázhatsz. Tudniillik szó sincs itt csatáról, egyszerűen csak egy folyamatról van szó. Erről azon&172;ban mit sem tudtok, így örökös küzdelemnek fogjátok tartani. Még hi&172;hettek is a küzdelemben, olyan hosszú ideig, hogy vallást kanyarítsa&172;tok köré, vallást, mely a harcot fogja tekinteni a mindenség lényegé&172;nek. Hibás ez a tanítás. A folyamat folytatása a nem küzdésben rejlik. A megadásban rejlik az elnyert diadal.
És a véletlenek? Nos, az élet folyamatának bizonyos elemei bizo&172;nyos módon, bizonyos időben, bizonyos következményekkel találkoz&172;nak - olyan következményekkel, amelyeket önnön egyéni indokaid alapján balszerencsésnek nevezel. Természetesen szó sincs balszeren&172;cséről; mindez lelked tervének része.
Bizony mondom - nincs véletlen egybeesés, és semmi sem történik "véletlenül". Minden esemény, kaland és kihívás Éned megszólítása az Éned által, hogy megteremthesd és megtapasztalhasd, Aki Valójában Vagy. Minden igaz Mester tudja ezt. Ezért van az, hogy a misztikus Mesterek zavartalanul néznek szembe az élet legkeservesebb élménye&172;ivel is (ahogy te határoznád meg).
Keresztény vallásotok nagy tanítói is tisztában vannak ezzel. Tudják, hogy Jézust nem rázta meg, nem hökkentette meg, nem keserítette el a keresztre feszítés, hiszen számított rá. Akár el is sétálhatott volna, mégsem tette. Bármely ponton megállíthatta volna a folyamatot. Rendelkezett azzal az erővel. És mégsem tette. Hagyta keresztre feszíteni magát, hogy felléphessen az ember örök üdvözüléséért. Nézzétek, mondta, nézzétek mit teszek! Nézd meg, mi az igazság. És tudd, hogy mindezeket, és még sokkal többet meg kell tenned. Hát nem mondtam, hogy istenek vagytok? Ti azonban nem hiszitek. Ha nem tudtok hinni benne, akkor higgyetek magatokban, higgyetek bennem.
Végtelen irgalmában Jézus könyörgött az útért - és meg is teremtette! -, hogy oly módon hathasson a világra, melynek révén mindenki a mennybe juthat (azaz megvalósíthatja Önmagát): ha nincs más módja, hát az ő Énjén keresztül. Mert elszenvedte a keserűséget és a halált. Veled is megtörténhet ugyanez.
Nem az Jézus legnagyszerűbb tanítása, hogy örök életetek lesz - hanem hogy megteszitek; nem az, hogy testvérek lesztek Istenben - hanem hogy megteszitek; nem az, hogy megkapjátok, amit kértek - hanem hogy megteszitek.
És mindehhez csak arra van szükség, hogy tudd ezt. Mert te, te teremted a valóságodat, és az élet nem jelöl ki számodra más utat, mint amit elgondolsz.
Bizony, te gondolod bele a létezésbe. Ez a teremtés első lépése. Az Atyaisten is gondolat. A gondolatod a szülő, aki mindennek életet ad.

Ez azon törvények egyike, amelyre emlékeznünk kell?

Igen.

Mondanál többet is?

Már mondtam többet. Elmondtam valamennyit az idők kezdete óta. Elmondtam újra és újra. Egyik tanítót küldtem a másik után hozzátok. Csakhogy nem hallgattok a küldötteimre. Megölitek őket.

De miért? Miért öljük meg azokat, akik a legszentebbek közöttünk? Megöljük vagy gyalázzuk őket, ami végső soron ugyanaz. Miért?

Mert ellenállnak minden olyan gondolatnak, mellyel elutasítanátok Engem. És ha elutasítod önnön Énedet, szükségszerűen elutasítasz Engem is.

Miért vetnélek el Téged, illetve önmagamat?

Mert félsz. És mert túlságosan nagyszerűek az ígéreteim ahhoz, hogy igazaknak tartsd őket. Képtelen vagy elfogadni a legmagasztosabb igazságot. Olyan szellemiséghez igazodsz tehát - odáig kisebbíted magad! -, mely félelemre, függőségre és türelmetlenségre tanít, nem pe&172;dig szeretetre, erőre és befogadásra.
Tele vagy félelemmel - és az a legnagyobb félelmed, hogy a legbiztatóbb ígéretem esetleg életed legnagyobb hazugsága lesz. Megteremted hát a legelképesztőbb agyszüleményt, hogy megvédd magad a csalódástól: kijelented, hogy lsten bármely ígérete, mely erővel és hatalommal ruház fel, és szavatolja számodra a szeretetet, szükségszerűen az ördög hamis ígérete. Isten soha nem tenne ilyen ígéretet, mon&172;dod magadnak, csakis az ördög - hogy megkísértsen téged, hogy elvesd lsten igaz valóságát, mint a félelmetes, ítélkező, bosszúálló és büntető legfőbb lényt.
És bár ez a leírás jobban illene az ördög jellemzéséhez (mármint ha volna), mégis ördögi jellemet feltételezel istenről önmagad meggyőzésére, hogy ne kelljen elfogadnod Teremtőd isteni ígéreteit, vagy Éned Istenéhez hasonlatos képességeit.
Ilyen a félelem hatalma.

Igyekszem megszabadulni a félelmemtő1. Többet is mondasz - újfent a törvényekrő1?

Az Első Törvény, hogy lehetsz, tehetsz és elnyerhetsz bármit, amit el tudsz képzelni. A Második Törvény, hogy azt vonzod, amitől rettegsz.

Hogyhogy? A félelem taszít, nem?

Az érzelem az erő, ami vonz. Amitől nagyon félsz, azt óhatatlanul meg is fogod tapasztalni. Bármelyik állat - bár az élet alacsonyabb rendű formájának tekintitek (annak ellenére, hogy az állatok sokkal tisztességesebben és következetesebben cselekszenek, mint az emberek) azonnal rájön, hogy félsz tőle. A növények - melyeket az élet még ala&172;csonyabb rendű formájának tekintetek - érzékelik, mely emberek szeretik őket, és melyek nem törődnek velük.
És ezek nem véletlen egybeesések. A mindenségben nincs véletlen egybeesés, csak egy lenyűgöző terv; egy hihetetlen "hópehely".
Az érzelem a mozgásban lévő energia. Ha energiát mozgatsz, azzal hatást hozol létre. Ha elegendő energiát mozgatsz, akkor anyagot te&172;remtesz. Az anyag végső soron afféle energiasűrítmény. Ha elég hosszú ideig kezeled bizonyos meghatározott módon az energiát, akkor anyaghoz jutsz. Minden Mester tisztában van ezzel a törvénnyel. Ez a mindenség alkímiája; minden élet titka.
A gondolat a színtiszta energia. Minden valaha volt és valaha lesz gondolatod teremt. A gondolatod energiája soha nem enyészik el. Soha. Elhagyja a lényedet, és örökké terjedve kifelé tart a mindenségbe. A gondolat örökkévaló.
Minden gondolat megsűrűsödik; minden gondolat találkozik más gondolatokkal az energia hihetetlen útvesztőjében. Kereszteződnek és összefonódnak, hatnak és visszahatnak, az elmondhatatlan szépség és hihetetlen összetettség örökké változó mintázatát alkotják.
Az energia vonzza a hasonló energiát, és (egyszerűsített megfogalmazással) afféle "energia-csomó"-t képeznek. Amikor elegendő hasonló természetű "csomó" keresztezi egymást, "összeragadnak" (hogy egy másik egyszerű kifejezést használjunk). Felfoghatatlanul hatalmas mennyiségű "egymáshoz ragadt" energiára van szükség az anyag képződéséhez. De az anyag végső soron a tiszta energiából alakul ki, és létrejöttének ez az egyetlen módja. Ha egyszer az energia anyaggá válik, nagyon hosszú ideig anyag marad - hacsak nem zavarja meg a szerkezetét egy ellentétes, vagy másféle energiaforma. Ez a másféle energia hatással van az anyagra, végső soron mintegy "feldarabolja" az anyagot, és felszabadul a tiszta energia, melyből összeálIt.
Egyszerű kifejezésekkel ez az elmélet áll a ti atombombátok mögött is. Einstein bárki másnál közelebb került a mindenség teremtő titkának felfedezéséhez, magyarázatához és alkalmazásához.
Ezek után bizonyára jobban érted, miként működnek együtt a hasonló lelkületű emberek, hogy megteremtsenek egy kedvezőbb valóságot. És sokkal jelentőségteljesebbnek tarthatod a szólást: "Ahol ketten vagy többen összegyűlnek az Én nevemben".
Amikor egész társadalmak gondolkoznak egy bizonyos módon, gyakran elképesztő dolgok történnek - és nem szükségszerűen kívánatos dolgok. A félelemben élő társadalom például többnyire - tulajdonképpen elkerülhetetlenül - létrehozza azt, amitől a legjobban tart.
Hasonlóképp, a nagy közösségek és gyülekezetek gyakran csodatévő erőt találnak a közös gondolkozásban (amit egyes emberek közös imádkozásnak neveznek).
És az is nyilvánvaló, hogy ha a gondolatuk (imádság, remény, kívánság, álom, félelem) kellőképp erős, még az egyének is létrehoznak magukban és magukból ilyen jelenségeket. Jézus pontosan ezt tette. Értette a módját, hogyan kell kezelni az energiát és az anyagot, miként kell újra elrendezni és elosztani, végső soron az uralma alatt tartani. Sok Mester tudta ezt, és manapság is sokan tudják.
Te is tudod. E pillanatban.
Ez a jónak és a gonosznak az a tudása, melyben Ádám és Éva részesült. Amíg ezt nem értették meg, az élet sem lehetett olyan, amilyennek ismered. Ádám és Éva - ezeket a mitikus neveket találtad ki az első nő és az első férfi jelképezésére - volt minden emberi tapasztalat atyja és anyja.
Amit Ádám bukásaként írtak le, az valójában a felemelkedése volt. A legnagyobb esemény az emberiség történetében. Enélkül nem létezne a viszonylagosság és a viszonyítás világa. Ádám és Éva tette, igazság szerint, nem az eredendő bűn, hanem az első áldás. A szívetek legmélyéből kellene megköszönnötök nekik - lévén az elsők, akik "hibás" döntést hoztak. Ádám és Éva érdeme, hogy egyáltalán lehetőségetek nyílt meghozni bármiféle döntést.
A mitológiátokban Évát "rossznak" tettétek meg - a kísértőnek, aki megette a gyümölcsöt, azaz elsajátította a jó és a rossz ismeretét, és Ádámot is rávette erre. Ennek a mitológiai beállításnak a következményeként azóta is a nőt okoljátok a férfi "bukásáért", és mindenféle meg&172;rontott valóságot hoztatok létre - nem is beszélve az eltorzult szexuális nézőpontokról és zavarokról. (Mert hogyan is vélhetnétek jónak valamit, amit eleve rossznak tartotok?)
Amitől a legjobban féltek, az sújt majd leginkább. Úgy vonzza azt magához a félelem, mint a mágnes. Valamennyi hitvallás szent iratai tartalmazzák a félreérthetetlen figyelmeztetést: ne félj. Gondolod, hogy ez véletlen?
Roppant egyszerűek a törvények.
1/ A gondolat teremt.
2/ A félelem vonzza a hasonló energiát.
3/ Minden a szeretet.

Hohó, ezzel most megleptél! Hogyan lehet minden a szeretet, ha egyszer a félelem vonzza a hasonló energiát?

A szeretet a végső valóság. Az egyetlen. A minden. A szeretet érzése lsten megtapasztalása.
A legmagasztosabb igazságban a szeretet minden, minden ami volt és minden, ami valaha is lesz. Ha az abszolútba tartasz, a szeretet felé közeledsz.
Azért jött létre a viszonylagosság világa, hogy megtapasztalhassam az Énemet. Ezt már kifejtettem. Ez azonban még nem teszi valóságossá a viszonylagosság birodalmát. Teremtett valóság ez, amit ti és Én gerjesztettünk, és gerjesztünk továbbra is - azért, hogy tapasztalati úton megismerhessük magunkat.
A teremtés mindazonáltal nagyon is valóságosnak látszik. Az a célja, hogy valóságosnak látszódjék, hogy elfogadjuk valóban létezőnek. lsten így alkotott meg "valami mást", mint Önmaga (bár a szó legszorosabb értelmében ez lehetetlen, minthogy lsten a minden).
A "valami más" megteremtése során - nevezetesen a viszonylagosság birodalmának megteremtése során - olyan környezetet hoztam létre, melyben azt választhatod, hogy lsten legyél, ne csak egyszerűen az mondják, hogy lsten vagy; amelyben megtapasztalhatod az isteniséget, mint a teremtés aktusát, mely elmondhatatlanul több a puszta fogalom&172;nál; melyben a kicsiny gyertya - a legkisebb lélek - a Napban megismerheti önmagát, mint fényt.
A félelem a szeretet túlsó vége. Ez az elsődleges polaritás. A viszonylagosság birodalmának megteremtése során először létrehoztam Önmagam ellentétét. Abban a világban, melyben most a fizikai síkon élsz, mindössze két helye van a létnek: a félelem és a szeretet. A félelemben gyökeredző gondolatok létrehozzák a megvalósulás egyik formáját a fizikai síkon. A szeretetben gyökeredző gondolatok hozzák létre a másikat.
Azok a Mesterek, akik ezen a bolygón jártak, felfedezték a viszonylagosság világának titkát, átláttak rajta, és elutasították, hogy elismerjék valóságosnak. Röviden, azok a Mesterek, akik csak a szeretetet választották. Minden pillanatban. Minden percben. És minden körülmények között. És bár megölték őket, szerették a gyilkosaikat. Bár meggyötörték őket, szerették a kínzóikat.
Tudom, hogy ezt nem érted meg könnyen, és még nehezebben követed. Ám tartsd szem előtt, hogy valamennyi Mester így tett. Nem számít, mit mond a filozófia, nem számít, mire kötelez a hagyomány, nem számít, mit ír elő a hit - ez az, amit megtett minden Mester.
Világosan áll előtted a példa. Időről időre újra és újra megmutatkozik. Minden korban és minden helyen. Végigkíséri életed minden percét. A Világmindenség minden lehetséges alkalmat megragad, hogy eléd állítsa ezt az Igazságot. Énekekben és történetekben, költészetben és táncban, szóban és mozdulatban, a mozdulat látványában, melyet mozgóképeknek neveztek, és az összegyűjtött szavak gyűjteményeiben, melyeket könyveknek hívtok. A legmagasabb hegyekről harsan a világba, és a legmélyebb pontokból hallani a suttogását. Minden emberi élményben ez az Igazság visszhangzik: a szeretet a válasz! És ti mégsem halljátok.
Hozzáláttál ehhez a könyvhöz, és ismét kifaggatod Istent, mi az, amit már számtalanszor és számtalan formában elmondott. És újra el fogom mondani ebben a könyvben. Most vajon meg fogod hallani? Igazán meg fogod hallani?
Mit gondolsz, mit tartogat számodra ez a közlés? Hogy történik meg, amit a kezedben tartasz? Feltételezed, hogy nem tudom, mit teszek?
A mindenségben nincsenek véletlen egybeesések.
Hallottam a szíved kiáltását. Láttam, a lelked igyekezetét. Tudom, milyen mélyen vágyakozol az Igazságra. Fájdalommal és örömmel kiáltottál érte. Fölöslegesen könyörögsz Hozzám. Mutass meg Engem; magyarázz meg Engem; tárj fel Engem - önmagad.
Magam is ezt teszem, olyan egyszerűen, hogy ne érthesd félre. Olyan hétköznapi szóhasználattal, hogy egészen biztosan felfogj minen egyes szót.
Haladjunk tovább. Kérdezz bármiről. Bármiről. És eléd tárom a választ. Az egész világmindenséget igénybe veszem erre a célra. Figyelj hát. Ez a könyv távolról sem az egyetlen eszközöm. Felteheted a kérdést, és leteheted a könyvet. Csak hallgass. Figyelj! És a következő dalban felhangzanak a szavak. Ott lesz a válasz a következő újságcikkben, ami eléd kerül. A történet kibontakozik a következő mozifilmből, amit megnézel. Ott vár az esély a következő személyben, akivel találkozol. Vagy a következő folyó suttogásában, a következő óceán mormolásában, a következő szellőben, mely a füledbe dúdol. Rendelkezésemre állnak mindezek az eszközök; és mindezek az utak nyitva állnak számodra. Beszélek hozzád, ha meghallasz. Eljövök hozzád, ha meghívsz. És akkor megmutatom, hogy mindig is ott voltam.