- Tessék?  -  riadtam fel  egyik hajnalon legszebb álmomból - hittem én!  Mert a valóság nem ez

volt.Az ágyam mellett ott állt egy mozdulatlan alak. Nézett, aztán megszólalt valami messziről érkező hangon:

-Meghallotta? - Akkor vettem észre, hogy aki az ágyam mellett áll, az - én vagyok.- Maga hogy

került az ágyam mellé, hiszen az előbb még itt feküdt, ahol most én vagyok! -  Annyira megijed-

tem, hogy még tegezni sem mertem.

-Hát persze, hogy ott feküdtem és most is ott fekszem, de  az, az én a testem, én pedig a Lélek va-

gyok!

-Akkor én most csak test vagyok? - mertem visszakérdezni.

-Pillanatnyilag igen! De nem nagydolog, mert ez mindenkivel megtörténhet,- meg is történik, csak éppen nem veszi észre, különösen akkor nem, ha alszik a lélek is, - de ez-esetben csak a test volt nyugvó állapotban, úgy is mondhatnám, önkívületi állapotban, mert nekem dolgom van: ezzel a mi, két szemközti találkozásunk magyarázatával igazoltan.

-No de hát ezt nem értem! Én most lélektelenül beszélek, vagy mi van? - a kérdésem túllépte a határokat.

Értem ezalatt, hogy ekkor már a Földön kívül lebegett az ágyam és  - közvetlenül az ágyamnál ott nézett vesébe látó szemmel a Lélek.   Mert a Lélek a vesékbe lát! A Földön egyedül a Lélek képes

a vesékbe látni!

-És mit lát? - ekkor már enyhe kis cinizmust is megengedett magának a lélektelen testem, de miképpen, - ha nincs bennem a tudat mozgatója, a lelkem.

-Lélektelenül is lehet gondolkodni és beszélni, hiszen ezt Maga is tapasztalja ebben a nekirugaszkodott földi világban. De most én kérdezek, azért vagyunk itt, és elkülönülve!

-Kérdezzen!  De ugye tudja, hogy amit a test elkövet, arról tud a lélek is, így hát közös a felelősségünk!

-Ez bizony így igaz! De tudomásom szerint nem követtünk el semmi rendkívüli elitélendő dolgot, hacsak ez az elkülönülésünk ez időben nem számít annak! - Aha!

-Ekkor jöttem rá, hogy a lelkem, valóban a bennem élő lélek, csak most szabadságon van. Jó! Hát megértem én most már ezt is!

-Van még valami kérdése? - tettem föl a legkézenfekvőbb kissé bizarr kérdésemet. Én! Neki! A Léleknek!     

-Van! Hogy érzi magát lélektelenül? - nem volt a kérdésben semmi gúny, vagy élc, de nem értettem ezt az egész hihetetlenséget.

-Lélektelenül? Hiszen a lelkemmel beszélgetek! - mosolyogtam rá szolidan.

- Igaza van! Látja! Ezzel a lélekébresztő mondatával magamhoz térített.- De ugye nem fogunk tegeződni soha többé?

-Hogy-hogy nem? - döbbentem meg!

-Mert mindketten ugyanazok vagyunk. Test-és lélek! Amit elkövetünk, mindent együtt és megszólás nélkül. Hitünk, reményünk és szeretetünk szerint. Te ha eltávozol - föld és hamu leszel! - de én viszem fel élettérképedet az Égi Világba. Mert ami Lent, az leszel Fent is! A Lélekfényben!

-Mert odafenn én már a testem nélkül, nélküled is- Lélekfény leszek! Vagy fénylélek! Hogy mi a két meg nevezés közötti különbözet? Azt mindenki döntse el, saját hite szerint, annak a reményében, hogy eljön az, az idő, amikor elenyészik a gyűlölet és örökké élni fog a szeretet! Tegyünk érte!